Hétvége

Szombat este ismét Kerekes Band koncerten voltam. Megint rá kellett döbbennem, hogy amit csinálnak, az minden ízében pimaszul zseniális.

Utána Áronékkal beültünk egy hangulatos kis kocsmába...

A hely higiéniai rátájában nem bízva, mindenki szigorúan csak üvegből ivott. A falon hangulatos képek és díszek voltak, kedves felszolgálónéni hozta ki az italokat. Nekem legjobban az uniszezonális díszek tetszettek, melyek ha úgy néztük nagy karácsonyfadísz-csomók voltak, de amennyiben úgy kívántuk, vaskosnak tetsző szőlőszemek látszatával szüreti hangulatot idéztek. De nem bírom megállni, hogy ne említsem meg a wc-ben talált lopásbiztos budipapírt melyet kedvencemnek neveztem ki az egész egységből.

 

Késő estefelé hazaindultam.Lévén, hogy az idő már jócskán este 11 után volt, egyetlen lehetőségként a gyaloglást választottam – nem, mifelénk nem jár éjszakai. Egy darabig még nézegettem a telefonomon lévő kis java-s budapesttérképet, aztán rájöttem, hogy úgysem tudok annyira eltévedni, tehát vakon nekivágtam az útnak. Szép lassan elértem a várat.
Motoszkálásra lettem figyelmes, majd egy kövér sündisznócskát pillantottam meg a bokrok között szaladgálni. Sajnos hol én voltam lassú, hol a fényképezőgépem volt a hibás, de normális képet nem sikerült róla csinálnom.

Továbbindulva egyszer csak rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, a várfal tövében a bokrok között egy hajléktalan arcát véltem felfedezni, feltehetően a vakuvillogásommal ébresztettem fel. Köszönt, visszaköszöntem, folytattam utamat.
Felérve a várba, kis kószálás után rájöttem, hogy történelmi helyen állok. No igen, Budai várban ez igazán nem nagy gógyi, de nem Magyarország hanem saját "történelmem" egyik színhelyére érkeztem. Kis párkapcsolati húza-vona, majdnemszakítás, nagybékülés – rá egy héttel később rendes, igazi szakítás – volt pár éve a romokon.

Sétálgattam még egy darabig, majd hamar át is értem a váron, le alépcsőn, kicsit még kóvályogtam a várfallal páruzamosan – elátkozva azt a mozgásérzékelőt, mely egy előtte elhúzó autó hatására reflektorral próbált leleplezni, miközben én egy sűrű bokor mögött elbújva szabadultam meg épp a pár órája elfogyasztott sörömtől – mire ismét ismerős helyszínre érkeztem. Egy lépcső. Le a várból, hosszan, egészen az Attila útig. Két barátnővel is sétálgattam erre – persze külön-külön –, és azóta bizony nem is jártam itt. Lefele a lépcsőn elsétáltam még az egyik lány ablaka előtt, átvágtam a Vérmezőn – újabb fontos helyszín, újabb visszatérő emlékek (nem, nem első csók, nem bokorba'dugás, semmi ilyesmi) – majd le a Déli gödrébe.

Felfele a lejtőn még egyszer megpihentem, rájöttem, hogy holnap én biciklizni fogok, és még el sem olvastam amit bátyám ajánlott nekem – Hogyan ne ütessük el magunkat autóval? – úgyhogy kihasználva a mobilinternet kényelmét és szabadságát egy kerítés szélére ülve elkezdtem olvasgatni és midőn újra erőt éreztem magamban, megtettem a hazáig vezető út hátramaradt részét is.

Másnap meglepően könnyen keltem fel – csak egyszer snooze-oltam, ellenben ma felkelés nélkül végighallgattam félálomban ahogy 4 percenként megszólal a telefon, majd fél óra múlva feladja –, nem csoda, hisz nagy napra ébredtem. Erika – biciklim – kész van. mehetek érte!
Sajnos az utolsó simítások közben az első váltó egyik feszítőcsavarja ledobta a fejét, úgyhogy egyelőre elöl csak egy sebességes a gép, de ettől függetlenül Erika úgy szelte a Budapesti aszfaltot, hogy könnybe lábadt a szemem – bár inkább izzadság folyt az arcomba, az első alkalom izgalmából és a 40 fokos déli napsütésből adódóan.
Lényegében gond nélkül elértem a Kissvábhegy aljához, ahol megpihentem, blogoltam egy rövidet, majd nekiveselkedtem az emelkedőnek. Az onkológia mellett még csak-csak, de feljebb már annyira ellenem van a gravitáció – nem beszélve arról, hogy hátul a legnagyobb hajtott fogaskerék átmérője alig haladja meg egy alma diaméterét – hogy kénytelen voltam leszállni, és az út hátralévő részén tolni Erikát – mhöhö.

A házba beérve megálltam a lépcsők alján és felnéztem."Nagyon izmos gyerek leszek, ha ebből rendszert csinálok..." – gondoltam magamban, mikor az egyik ajtón kijött a morgós bácsi – fene tudja, hogy a racsni kattogására, jött ki, vagy már a teraszról kifigyelte hogy jövök –, akinek a tél végén már volt alkalma mindenféle hülyeséggel belémkötni a tél végén. Állt szótlanul és nézett. Mosolyogva ráköszöntem, hogy "Jónapot!" mire végre felébredt a révületből és visszaköszönt. Vállamra kaptam Erikát, és elindultam fel a lépcsőkön, a bácsi meg mereven nézett, míg végre feljebb értem egy szinttel és fedésbe kerültem, ekkor ő morgott valamit és visszament az odújába. Egyszer úgyis az ajtód elé szarok, vén trotty!

Azt kell mondjam, hogy Erika gyönyörű! Nézzétek meg magatoknak!

Hazafele jövet, meg még Pistigalambot is lencsevégre kaptam;