Biciklisek okozta dugó

Csorgunk nyugisan a dugóban az autók között, mire dudálnak ránk. Hátranézek, ideges szőke anyuka kapálózik a piros suzuki kormánya mögött. Mosolyogva én is elkezdek hadonászni, mire Tünde megkérdi mit csinál a néni? Hát mondom... ilyen csuklócsavargatós indiai táncot jár a kormány mögött - mondom és a fejem fölött tekergetve a kacsóimat, csípőkörzéssel illusztrálom.
Néni kiabál tovább, de nem hallani semmit, mert fel van húzva az ablaka. Nagy nehezen értésére adjuk, hogy ha lehúzza, akkor kétirányúvá fejlődik a kommunikáció. Végre ledől a gát, megtudjuk a problémáját:

"Nem lehet tőletek menni"

Néma csend, gyors reboot, Tünde folytatja a beszélgetést: "De hát dugó van, hova mennél lelkem?" Néni erre elkezdi túráztatni a motort, mire belőlem kiszakad a röhögés.

Gonosz dolog, de a végére már kifejezetten élveztem amint láttam, miként lesz egyre idegesebb a néni. Olyasmi érzés, mint amikor egy pár hónapot telemarketingeztem, és megtanultam jól érezni magamat a dühös emberektől. Ha valaki tudta azt mondani, hogy "Bocsi, de baromira nem érdekel" vagy "Szakaggyámálerólam!" azt hagytam is. Ha valakin hallottam, hogy direkt veszekedni akar, azzal jól szórakoztam. Ki tudja hány agyvérzésnek voltam a hálátlan kiváltója.

Egyszer mesélte valaki cm fórumon, hogy a gyermeküket autózó szülők a legagresszívabbak. Lassan akár – mert miért ne? – hihetnék ennek az általánosításnak is, mert a néni mögött két lurkó volt a hátsó ülésen – bekötetlenül –, és egyszer mikor zebrán ki akartak vasalni belső sávban, aztán még jól be is mutattak utána, szintén egy apuka vezette az autót, a gyerekkel az anyósülésen.

Úgyhogy mostantól a gyerekes autósokat is nagy gonddal utálni fogom. Listaelem hozzáadva.

Menyneki

Na akkor most egy nyál és hepinesz-mentes bejegyzést is

Lehet, hogy úgy kéne rajzolni – meg úgy általában mindent – tanulnom, mint ahogy a biciklizés képességét elsajátítottam gyerekkoromban.

Lehettem vagy 6 éves, volt egy levetett bicikli, amit Svájcban élő rokonaink hoztak – nem viccelek; Zürich-i rendszáma volt a gépnek –, azon kezdtek tanítgatni. Volt pótkerekezés, vázhoz rögzített nyélen tologattak, de egyik sem volt eredményes.

Aztán mikor úgy esett a kedvem, kimentem a kertbe, magamhoz kaptam a bicajt – a pótkerekek már nem voltak rajta – és elkezdtem "silabizálni", próbálkozni. Először csak szimplán felkapkodtam a lábam és persze dülöngéltem, aztán meg-megpróbáltam elindulni. Természetesen pár hajtás után rendszerint eldőltem. Ha nem, akkor pedig a megállás volt bajos. Legalábbis a hivatalos formájában, de amúgy azzal sem volt igazi probléma, mert a kert végén álló masszív fakapu mindig megfogott – utánam még egy kaukázusi juhász ostromát bírta vagy 10 évig.

Aztán mikor már úgy tűnt, hogy megy a dolog, akkor kimerészkedtem az utcánkba – forgalmatlan, sóderes-földes út volt – kicsit nagyobb távolságokra. A nagyobb távolság nagyobb elérhető sebességgel járt, amire a megállóképességem nem volt felkészülve, így mindig a kormány fölött átrepülve, tenyeremmel a sódert végigsimogatva álltam meg.

De valahogy nem fájt, és egyszer sem hagytam abba, pedig eleinte tudtam, hogy amint elindulok, jó eséllyel el fogok dőlni. Tudtam, hogy nem lesz sikeres a dolog, de valahogy megtanultam.

Ma, felnőtt fejjel, kicsit több értelemmel, már nem tudok ilyet. Ha valamiről tudom, hogy nem fog menni, nem lesz jó, inkább bele se vágok, mert hitványt nem akarok alkotni.

Igazi

Az a nem bicikliző barátnő, aki beengedi a megfáradt biciklis fiú drótszamarát a saját szobájába és alá is ágyaz neki meghitványult rongyokkal, igazán szeret.

Fix agyak evangéliuma 3/5

Szelídíts embert. Fantasztikus!

Tegnap kétszer is volt alkalmam pozitívan csalódni egy-egy rosszat ígérő konfliktus után.

Mentem épp a Minimal Mass-ra mikor szokás szerint rámdudáltak az Andrássy-n hátulról. A pirosban beértem, benéztem a lehúzott ablakán, lehúztam a maszkomat, vártam a magyarázatot, mikor a középkorú ujjával mutatva mondta, hogy "...dehát ott a bringaút, miért nem azon megy?"
Namondom, én most nem fogok veszekedni. Higgadtan – már amennyire az előző sprint után tudtam – válaszoltam.

– Azért nem, mert kész öngyilkosság.
– Hogy-hogy?
– Mert az kvázi Európa legrosszabbul megépített bicikliútja!
– Ja...? Jaaaaj, bocsánat! – tovatűnt a zöldben. :)

De a másik igazán meglepett.
Hamar kiváltam az utolsó pénteki menetből, és mentem tovább a régi útvonalon a Hungárián. Egy darabig az úton raktam, aztán mivel tudtam, hogy a végén úgyis balra menek a Kőbányaira, gondoltam felmászom a bringaútra, amerre a menet is menni szokott.

Igen ám, de ott fel volt robbantva a járda. Sebaj, nagyon óvatosan, gyökketővel átbotorkálok rajta. Ahogy így csordogálok a felbontott járdán, egyszercsak mintha egy bácsi kiabálna velem, tőlem 10-15 méterre elöl. Közelebb érek, hát csakugyan kajabál.

- Szálljon le arról a bicikliről, csak nem képzeli, hogy én félre fogok állni! – és hasonlóak.

Odatoltam hozzá a biciklit, és szóba elegyedtem vele;
Hiába adtam hangot határtalan meglepettségemnek, miszerint miért kéne neki félreállnia, mikor nem is kértem, és soha nem is kérném erre, bizonygattam, hogy nagyon szoktam vigyázni a gyalogosokra, ha nagy ritkán a járdára tévedek, hiába kérdeztem, hogy csak nem feltételezi rólam, hogy azon a kis méternyi sávon elmegyek mellette és majd jól fellököm, egy ideig csak mondta a magáét, aztán el is indult, ott akart hagyni, hogy ő bizony nem kíváncsi az én mondandómra. Ilyenkor utánakiáltottam, hogy akkor ezek után nekem miért kéne vele foglalkoznom, ha ő sem hallgat meg engem? Kicsit gondolkodott rajta, majd elfordult. Duzzogva sietett el, mire én mondtam magamban, hogy ezt bizony nem hagyom annyiban, nem fog egyikünk sem szitkozódva, anyázva hazamenni. Utánasiettem, és juszt is beszélni kezdtem vele.
Valahogy egy idő után oldódni látszott az idős úr, megbeszéltük, hogy csakugyan borzalmasak a járdán vezetett bringautak, és a gyalogjárdán cikázó hentesek, mondtam neki, hogy gyalogosként én is neveltem már járdán tolakvó biciklist, és ami igazán meglepő volt – habár másodszori nekifutásra egyáltalán semmi meglepő nincs benne, ez lenne a természetes –, hogy hasonlóakat mondott, amiket mi szoktunk a CM-en írogatni – erőviszonyok, ki vigyáz kire, kit tart tiszteletben, járda-út-gyalogjárdabringaakrámiborzalom és a többi.

Végén megcsóválta a fejét, majd búcsúzóul baráti hangon annyit mondott:
– Jaj, ne haragudjon, hogy így leteremtettem, nem gondoltam volna... Minden jót magának!

Wilika emelt

...és milyen ügyesen!

Hétvége

Szombat este ismét Kerekes Band koncerten voltam. Megint rá kellett döbbennem, hogy amit csinálnak, az minden ízében pimaszul zseniális.

Utána Áronékkal beültünk egy hangulatos kis kocsmába...

A hely higiéniai rátájában nem bízva, mindenki szigorúan csak üvegből ivott. A falon hangulatos képek és díszek voltak, kedves felszolgálónéni hozta ki az italokat. Nekem legjobban az uniszezonális díszek tetszettek, melyek ha úgy néztük nagy karácsonyfadísz-csomók voltak, de amennyiben úgy kívántuk, vaskosnak tetsző szőlőszemek látszatával szüreti hangulatot idéztek. De nem bírom megállni, hogy ne említsem meg a wc-ben talált lopásbiztos budipapírt melyet kedvencemnek neveztem ki az egész egységből.

 

Késő estefelé hazaindultam.Lévén, hogy az idő már jócskán este 11 után volt, egyetlen lehetőségként a gyaloglást választottam – nem, mifelénk nem jár éjszakai. Egy darabig még nézegettem a telefonomon lévő kis java-s budapesttérképet, aztán rájöttem, hogy úgysem tudok annyira eltévedni, tehát vakon nekivágtam az útnak. Szép lassan elértem a várat.
Motoszkálásra lettem figyelmes, majd egy kövér sündisznócskát pillantottam meg a bokrok között szaladgálni. Sajnos hol én voltam lassú, hol a fényképezőgépem volt a hibás, de normális képet nem sikerült róla csinálnom.

Továbbindulva egyszer csak rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, a várfal tövében a bokrok között egy hajléktalan arcát véltem felfedezni, feltehetően a vakuvillogásommal ébresztettem fel. Köszönt, visszaköszöntem, folytattam utamat.
Felérve a várba, kis kószálás után rájöttem, hogy történelmi helyen állok. No igen, Budai várban ez igazán nem nagy gógyi, de nem Magyarország hanem saját "történelmem" egyik színhelyére érkeztem. Kis párkapcsolati húza-vona, majdnemszakítás, nagybékülés – rá egy héttel később rendes, igazi szakítás – volt pár éve a romokon.

Sétálgattam még egy darabig, majd hamar át is értem a váron, le alépcsőn, kicsit még kóvályogtam a várfallal páruzamosan – elátkozva azt a mozgásérzékelőt, mely egy előtte elhúzó autó hatására reflektorral próbált leleplezni, miközben én egy sűrű bokor mögött elbújva szabadultam meg épp a pár órája elfogyasztott sörömtől – mire ismét ismerős helyszínre érkeztem. Egy lépcső. Le a várból, hosszan, egészen az Attila útig. Két barátnővel is sétálgattam erre – persze külön-külön –, és azóta bizony nem is jártam itt. Lefele a lépcsőn elsétáltam még az egyik lány ablaka előtt, átvágtam a Vérmezőn – újabb fontos helyszín, újabb visszatérő emlékek (nem, nem első csók, nem bokorba'dugás, semmi ilyesmi) – majd le a Déli gödrébe.

Felfele a lejtőn még egyszer megpihentem, rájöttem, hogy holnap én biciklizni fogok, és még el sem olvastam amit bátyám ajánlott nekem – Hogyan ne ütessük el magunkat autóval? – úgyhogy kihasználva a mobilinternet kényelmét és szabadságát egy kerítés szélére ülve elkezdtem olvasgatni és midőn újra erőt éreztem magamban, megtettem a hazáig vezető út hátramaradt részét is.

Másnap meglepően könnyen keltem fel – csak egyszer snooze-oltam, ellenben ma felkelés nélkül végighallgattam félálomban ahogy 4 percenként megszólal a telefon, majd fél óra múlva feladja –, nem csoda, hisz nagy napra ébredtem. Erika – biciklim – kész van. mehetek érte!
Sajnos az utolsó simítások közben az első váltó egyik feszítőcsavarja ledobta a fejét, úgyhogy egyelőre elöl csak egy sebességes a gép, de ettől függetlenül Erika úgy szelte a Budapesti aszfaltot, hogy könnybe lábadt a szemem – bár inkább izzadság folyt az arcomba, az első alkalom izgalmából és a 40 fokos déli napsütésből adódóan.
Lényegében gond nélkül elértem a Kissvábhegy aljához, ahol megpihentem, blogoltam egy rövidet, majd nekiveselkedtem az emelkedőnek. Az onkológia mellett még csak-csak, de feljebb már annyira ellenem van a gravitáció – nem beszélve arról, hogy hátul a legnagyobb hajtott fogaskerék átmérője alig haladja meg egy alma diaméterét – hogy kénytelen voltam leszállni, és az út hátralévő részén tolni Erikát – mhöhö.

A házba beérve megálltam a lépcsők alján és felnéztem."Nagyon izmos gyerek leszek, ha ebből rendszert csinálok..." – gondoltam magamban, mikor az egyik ajtón kijött a morgós bácsi – fene tudja, hogy a racsni kattogására, jött ki, vagy már a teraszról kifigyelte hogy jövök –, akinek a tél végén már volt alkalma mindenféle hülyeséggel belémkötni a tél végén. Állt szótlanul és nézett. Mosolyogva ráköszöntem, hogy "Jónapot!" mire végre felébredt a révületből és visszaköszönt. Vállamra kaptam Erikát, és elindultam fel a lépcsőkön, a bácsi meg mereven nézett, míg végre feljebb értem egy szinttel és fedésbe kerültem, ekkor ő morgott valamit és visszament az odújába. Egyszer úgyis az ajtód elé szarok, vén trotty!

Azt kell mondjam, hogy Erika gyönyörű! Nézzétek meg magatoknak!

Hazafele jövet, meg még Pistigalambot is lencsevégre kaptam;