Trombita

Lefoglaltam magam a bringás bolhapiacon – minden hónap második szombatján a Szimplakertben – vásárolt Csepel kormánnyal.

Mint hallhatjátok Tündét szórakoztatta. Bevallom engem is.

Egyre inkább vágyom arra, hogy valamilyen hangszerrel játsszam. Az imént egy friss nyeregcsövet is megszólaltattam, sőt, egy A4-es formátumban materializálódó Matematika záróvizsgát összetekerve, és a végén húzogatva, még a hangmagasságot is tudtam változtatni.

Konfliktuskezelés az úton

Szóval mit lehet tenni, mikor bringásként összeveszek egy autóssal?

Alapvetően két szituáció van (az én nézetem szerint):

• Amikor az emberi butaság, és gonoszság a mozgatórugó.
• Amikor a figyelmetlenség, vagy ügyetlenség szüli a helyzetet.

Tehát (egyikünkkel esett meg nemrég, kitűnő példa lesz) teszem azt lecentiznek az úton, koppan a kormányon a tükör, meginogsz, talán el is esel, de bajod szerencsére nem esik. Látod, hogy az autó befékez, és bevár, kiszáll a sofőr és kinyílik a szája:

Szit.1:
– Miak_rvaanyádat csinálsz az úton, hogyrohadnálmeg, megérdemelted, örülj, hogy nem mentem át a nyakadon, te utolsó kis s_eggarc, miattatok szakad össze az univerzum, stb.

Szit.2:
– Úristen, nem esett bajod? Ne haragudj, friss a jogsim, és alámrakták ezt a bazi dögöt, alig látom a jobb oldalát, jesszusom, ugye nem esett bajod? Hívjak mentőt? Történt valami?

Az első esetben szerintem szinte mindegy a reakció, az ilyen emberrel lehet ordibálni, intelligensen próbálkozni, cinikusnak lenni, alázni, ilyenkor szinte mindegy.

Sokkal érdekesebb kérdés, hogy a második helyzetben miként reagáljon az ember? Van aki ilyenkor is ordibál, van aki igyekszik, és van aki tud is higgadtan viselkedni, és megbeszélni a dolgot.

Aztán vannak azok a tiszta helyzetek, mikor egyértelműen az ember életére törnek. Nem egyszerűen rám dudálnak, leanyáznak, hanem szándékosan, alattomosan veszélyeztetik a testi épségem.
...ahogy történt ez velem tegnap, mikor leszorítottak, lecentiztek, majd elém érve besatuztak a Margiton.

Na olyankor bizony mit tehet az ember?

...értem én, hogy imidzs van (mármint "mi bringások" blahblah...), meg senki sem rendőr, népnevelő, anyámkínnya, nincs értelme, de ha valaki az életemre tör, ne kérje tőlem senki, hogy többé embernek vegyem, és bármiféle értéket tulajdonítsak pl. az autójának. Ha tegnap nem kap zöldhullámot az a tetű, biztos nem megy haza ép kocsival...

Hogy mit gondol erről a CM-en a keménymag? Olvasd itt!

Szájkülcsik

Szóval van a copenhagencyclechic.com, ami a divatos bringázást kívánja bemutatni, és annak a magyar vonala a cyclechic.hu, ami a hétvégén szervezett egy bringás divatbemutatót a Velodromban.

Namost a cyclechic név a bicikli és a sikk szavakból jön össze, mert ugye sikkes bringázásról van szó. Ennek ellenére szegény bemondólány végig egy bicikliző csibéről beszélt – "szájkölcsik". Egyszer véletlen végre "szákölsik"-et ejtett, de azonnal javította helytelenítette a csibés verzióra, mi meg fejünket fogva, nevetve dülöngéltünk az első sorban.

Ma pedig meg is rajzoltam;

Matrica!

Emlékeztek még a Kacsás matricákra?

Itt egy másik nagyszerű kezdeményezés, a World's Best Bike Stickers – az-az a Világ Legjobb Bringás Matricái!

Az oldal mindössze annyit kér tőletek, hogy népszerűsítsétek blogotokon a matricáit, és cserébe egy kis csomaggal meg is ajándékoznak!

Biciklisek okozta dugó

Csorgunk nyugisan a dugóban az autók között, mire dudálnak ránk. Hátranézek, ideges szőke anyuka kapálózik a piros suzuki kormánya mögött. Mosolyogva én is elkezdek hadonászni, mire Tünde megkérdi mit csinál a néni? Hát mondom... ilyen csuklócsavargatós indiai táncot jár a kormány mögött - mondom és a fejem fölött tekergetve a kacsóimat, csípőkörzéssel illusztrálom.
Néni kiabál tovább, de nem hallani semmit, mert fel van húzva az ablaka. Nagy nehezen értésére adjuk, hogy ha lehúzza, akkor kétirányúvá fejlődik a kommunikáció. Végre ledől a gát, megtudjuk a problémáját:

"Nem lehet tőletek menni"

Néma csend, gyors reboot, Tünde folytatja a beszélgetést: "De hát dugó van, hova mennél lelkem?" Néni erre elkezdi túráztatni a motort, mire belőlem kiszakad a röhögés.

Gonosz dolog, de a végére már kifejezetten élveztem amint láttam, miként lesz egyre idegesebb a néni. Olyasmi érzés, mint amikor egy pár hónapot telemarketingeztem, és megtanultam jól érezni magamat a dühös emberektől. Ha valaki tudta azt mondani, hogy "Bocsi, de baromira nem érdekel" vagy "Szakaggyámálerólam!" azt hagytam is. Ha valakin hallottam, hogy direkt veszekedni akar, azzal jól szórakoztam. Ki tudja hány agyvérzésnek voltam a hálátlan kiváltója.

Egyszer mesélte valaki cm fórumon, hogy a gyermeküket autózó szülők a legagresszívabbak. Lassan akár – mert miért ne? – hihetnék ennek az általánosításnak is, mert a néni mögött két lurkó volt a hátsó ülésen – bekötetlenül –, és egyszer mikor zebrán ki akartak vasalni belső sávban, aztán még jól be is mutattak utána, szintén egy apuka vezette az autót, a gyerekkel az anyósülésen.

Úgyhogy mostantól a gyerekes autósokat is nagy gonddal utálni fogom. Listaelem hozzáadva.

Menyneki

Na akkor most egy nyál és hepinesz-mentes bejegyzést is

Lehet, hogy úgy kéne rajzolni – meg úgy általában mindent – tanulnom, mint ahogy a biciklizés képességét elsajátítottam gyerekkoromban.

Lehettem vagy 6 éves, volt egy levetett bicikli, amit Svájcban élő rokonaink hoztak – nem viccelek; Zürich-i rendszáma volt a gépnek –, azon kezdtek tanítgatni. Volt pótkerekezés, vázhoz rögzített nyélen tologattak, de egyik sem volt eredményes.

Aztán mikor úgy esett a kedvem, kimentem a kertbe, magamhoz kaptam a bicajt – a pótkerekek már nem voltak rajta – és elkezdtem "silabizálni", próbálkozni. Először csak szimplán felkapkodtam a lábam és persze dülöngéltem, aztán meg-megpróbáltam elindulni. Természetesen pár hajtás után rendszerint eldőltem. Ha nem, akkor pedig a megállás volt bajos. Legalábbis a hivatalos formájában, de amúgy azzal sem volt igazi probléma, mert a kert végén álló masszív fakapu mindig megfogott – utánam még egy kaukázusi juhász ostromát bírta vagy 10 évig.

Aztán mikor már úgy tűnt, hogy megy a dolog, akkor kimerészkedtem az utcánkba – forgalmatlan, sóderes-földes út volt – kicsit nagyobb távolságokra. A nagyobb távolság nagyobb elérhető sebességgel járt, amire a megállóképességem nem volt felkészülve, így mindig a kormány fölött átrepülve, tenyeremmel a sódert végigsimogatva álltam meg.

De valahogy nem fájt, és egyszer sem hagytam abba, pedig eleinte tudtam, hogy amint elindulok, jó eséllyel el fogok dőlni. Tudtam, hogy nem lesz sikeres a dolog, de valahogy megtanultam.

Ma, felnőtt fejjel, kicsit több értelemmel, már nem tudok ilyet. Ha valamiről tudom, hogy nem fog menni, nem lesz jó, inkább bele se vágok, mert hitványt nem akarok alkotni.

Igazi

Az a nem bicikliző barátnő, aki beengedi a megfáradt biciklis fiú drótszamarát a saját szobájába és alá is ágyaz neki meghitványult rongyokkal, igazán szeret.

Fix agyak evangéliuma 3/5

Szelídíts embert. Fantasztikus!

Tegnap kétszer is volt alkalmam pozitívan csalódni egy-egy rosszat ígérő konfliktus után.

Mentem épp a Minimal Mass-ra mikor szokás szerint rámdudáltak az Andrássy-n hátulról. A pirosban beértem, benéztem a lehúzott ablakán, lehúztam a maszkomat, vártam a magyarázatot, mikor a középkorú ujjával mutatva mondta, hogy "...dehát ott a bringaút, miért nem azon megy?"
Namondom, én most nem fogok veszekedni. Higgadtan – már amennyire az előző sprint után tudtam – válaszoltam.

– Azért nem, mert kész öngyilkosság.
– Hogy-hogy?
– Mert az kvázi Európa legrosszabbul megépített bicikliútja!
– Ja...? Jaaaaj, bocsánat! – tovatűnt a zöldben. :)

De a másik igazán meglepett.
Hamar kiváltam az utolsó pénteki menetből, és mentem tovább a régi útvonalon a Hungárián. Egy darabig az úton raktam, aztán mivel tudtam, hogy a végén úgyis balra menek a Kőbányaira, gondoltam felmászom a bringaútra, amerre a menet is menni szokott.

Igen ám, de ott fel volt robbantva a járda. Sebaj, nagyon óvatosan, gyökketővel átbotorkálok rajta. Ahogy így csordogálok a felbontott járdán, egyszercsak mintha egy bácsi kiabálna velem, tőlem 10-15 méterre elöl. Közelebb érek, hát csakugyan kajabál.

- Szálljon le arról a bicikliről, csak nem képzeli, hogy én félre fogok állni! – és hasonlóak.

Odatoltam hozzá a biciklit, és szóba elegyedtem vele;
Hiába adtam hangot határtalan meglepettségemnek, miszerint miért kéne neki félreállnia, mikor nem is kértem, és soha nem is kérném erre, bizonygattam, hogy nagyon szoktam vigyázni a gyalogosokra, ha nagy ritkán a járdára tévedek, hiába kérdeztem, hogy csak nem feltételezi rólam, hogy azon a kis méternyi sávon elmegyek mellette és majd jól fellököm, egy ideig csak mondta a magáét, aztán el is indult, ott akart hagyni, hogy ő bizony nem kíváncsi az én mondandómra. Ilyenkor utánakiáltottam, hogy akkor ezek után nekem miért kéne vele foglalkoznom, ha ő sem hallgat meg engem? Kicsit gondolkodott rajta, majd elfordult. Duzzogva sietett el, mire én mondtam magamban, hogy ezt bizony nem hagyom annyiban, nem fog egyikünk sem szitkozódva, anyázva hazamenni. Utánasiettem, és juszt is beszélni kezdtem vele.
Valahogy egy idő után oldódni látszott az idős úr, megbeszéltük, hogy csakugyan borzalmasak a járdán vezetett bringautak, és a gyalogjárdán cikázó hentesek, mondtam neki, hogy gyalogosként én is neveltem már járdán tolakvó biciklist, és ami igazán meglepő volt – habár másodszori nekifutásra egyáltalán semmi meglepő nincs benne, ez lenne a természetes –, hogy hasonlóakat mondott, amiket mi szoktunk a CM-en írogatni – erőviszonyok, ki vigyáz kire, kit tart tiszteletben, járda-út-gyalogjárdabringaakrámiborzalom és a többi.

Végén megcsóválta a fejét, majd búcsúzóul baráti hangon annyit mondott:
– Jaj, ne haragudjon, hogy így leteremtettem, nem gondoltam volna... Minden jót magának!