Legnagyobb komolysággal

Neptunos tárgyfelvétel sosem volt egyszerű. Ám meglepett, hogy ezúttal milyen gördülékenyen ment minden – habár egy-egy alkalommal mikor kidobott a rendszer még mindig felébreszthettem a szomszédokat hirtelen felcsapó ordítófrászaimmal.

Mindent gondosan kiterveltünk, szép, színes exceltábla, kurzusszámokkal, időpontokkal, kreditösszesítővel – ha nem adok le semmit, akkor 42, de 38 mindenképp lesz –, monitor szélére kiragasztott prioritási listával – népszerűbb, kis létszámú, szívemnek is fontos kurzusok elöl, a maradék, alja tárgyak, valamint a nagy létszámú csoportok pedig hátul.

Persze azért most is kitesz magáért a Neptun, utolsó pillanatban megcserélődő kurzusszámokkal – azt csúnyán beszívtam – és délután az órarendemben sétára induló kurzusokkal.

Igen, az egy pár nyomtatott posztit

Gáz

Gáz...
mégpedig általános...
tehát köz-
az-az közgáz!
Ráadásul kettes, tehát mindezt összegezve;

Közgáz II

Ezen tárgy előadásain estek meg a következő kis "gegek"

Wilika és pi3c3 bevackolták magukat a kiselőadó sarkába, lévén, hogy ott találtak konnektort amire rácsatlakozhattak laptopjaikkal. pi3c3 szép, alaposan formázott, stílusokkal tarkított jegyzetet csinált minden órán, és Wilika is serényen gépelt az előadások alatt.

Csakhamar megjött az új előadó, egy fiatal, húszas évei végén járó, szőke lány képében. Igen nehezen kezdett neki az órának. Először nem találta a projektorra a csatlakozást, aztán a hatalmas vetítővászon fogott ki rajta, amely minduntalan visszaugrott félútról, – eközben a teljes terem, de még ő maga is jól szórakozott a mutatványán – mire sokadszori próbálkozásra lehúzta és rögzítette. Úgy látszott, hogy most már nekikezd az órának. Ránézet Wilikáékra és hetykén így szólt:

– Hátulról a laptoposok mehetnek is ki, kint is tudnak játszani.

Wilika faarccal – magában gonosz és obszcén dolgokat mormogva – egy határozott, ám mégis faragatlanul hanyag rántással kitépte a notesze tápcsatlakozóját, magasba emelte a gépet és átfordította a képernyőt a tanár felé, hogy az jól láthassa a szövegszerkesztő ablakát. A tanerő arcán kellemetlen érzések, többek között némi kín, és a meglepődés fintora tükröződtek.

– De le lehet tölteni az előadást!

Wilika fejében egy újabb mondat manifesztálódott – melytől még Sz. István is elszégyellte volna magát a 15 év tapasztalatával –, amivel rákérdezett volna, hogy ez esetben, a tanárnő ezen logikáját alapul véve, ugyan mit keres a teremben a többi száz diák – de mivel ezt sem tudta hirtelen udvarias formában előadni, inkább csúnyán nézett és hallgatott.

Legközelebbi előadásra is laptoppal jöttek Wilikáék, ezúttal Parfi is velük volt, akivel együtt töltötték az előző lyukasórát. Pont a leghátsó sor közepén találtak maguknak helyet. Lévén, hogy kevés a fali aljzat az iskolában, egyikük mindig egy hármas hosszabbítót hordott magánál, amit rögtön csatlakoztattak is a falba, a kábelt diszkréten a padokig elvezetve. Olyan jól sikerült elrejteni a vezetéket, hogy hamarosan zajra lehettek figyelmesek; egy lány állt mögöttük, fél lábon, egyik csizmáján ott volt többször is áthurkolódva az elosztó. Wilika nézte a lányt majd pi3c3-hez fordult:

– Na nédd csak Miklós, millyen szépet fogtunk... Ajj, mán el is szökött!

Hamar rendet raktak és bekapcsolták gépeiket. Ilyenkor jött be a tanár, megállt a katedra közepén, rámutatott a fiúkra, majd pattogós hangon így szólt:

– Nna, ott egy laptop! Ti fogtok nekem segíteni!

Újabb illetlen víziók bugyogtak fel – most már – mindhármuk fejében. Többnyire lovak voltak benne, meg a kedves tanárnő – olyasmi ami ilyenkor eszébe jut az embernek.

Kiderült, hogy a tanárnak egy laptopra van szüksége, melyet ráköthet a projektorra, hogy arról vetítse az előadást. Wilika kaján vigyorral az arcán dőlt hátra;

– Hát, nekem csak DVI csatlakozó van a laptopomon, a suli projektora pedig D-SUB-os, sajnos nem segíthetek.

Ám Parfi volt olyan rendes, hogy levitte a tanárnak a gépét, elé tette és felébresztette a hibernálásból. A képernyőn a lyukasórából ott maradt beszélgetési ablakok voltak.

– Nem órán kell ám Skypeolni! –vetette oda.

Parfi lenyelte a hálátlan nőszemély kommentjét és visszaült pi3c3ékhez.

Úgy tűnt, most már nekifoghat az előadásnak, de nem. A presenteréből kifogyott az elem, így hát elkérte Viktor mp3-lejátszójából az elemeket. Talán nem is meglepő, hogy ő lett a következő akit megajándékozott fokozott figyelmével, ugyanis ő is laptoppal jegyzetelt. Természetesen neki sem hitt, hogy csupán a jegyzetelést megkönnyebbítendő hozta magával gépét, mire Viktor – tanulva Wilikától – hamar odafordította a kijelzőt a katedra felé.

– Na jó, de ott még vannak ám gombok a tálcán!
– ...meg van vagy 30 segédalkalmazás a háttérben, ami hozzátartozik a rendszerhez. – morgott magában Wilika.

Rita, jegyzetét az ölében tartva, serényen irkált, mégsem kerülhette el, hogy ő is kapjon egy kedves megjegyzést:

– Nem órán kell mobilozni!

Valahányszor új dia jelent meg a vásznon, pi3c3 mindegyiket villámgyorsan legépelte, megformázta és hozzáírta a tanár szájából elhangzott kiegészítő gondolatokat. Épp két slide közti szünetben rendezgette a fájljait az Intézőben, mikor Wilika arra lett figyelmes, amint az ifjú tanerő settenkedik fel a sorok melletti lépcsőn, csendben pi3c3 háta mögé kerülve. Mikor nem találta az órai jegyzetet a képernyőn, a rajtaütés mételyes örömével feltüzelt hangon ráförmedt a fiúra:

– NA EZ A BUNKÓSÁG! TEDD EL DE NAGYON GYORSAN AZT AZ INTÉZŐ ABLAKOT! TEDD EL DE NAGYON GYORSAN! – ilyenkor ütött pi3c3 egy varázslatos "alttab"-ot, mire megjelent a teljes órai anyag – EZ AZ ABSZOLÚT BUNK... jééé, tényleg.

Wilikánál itt elszakadt a cérna, feje elkezdett vörösödni, bordáira egyre hatalmasabb nyomás ült, majd egyszercsak kirobbant belőle a hisztérikus röhögés, özönlöttek a könnyei, fejét a gépe billentyűzetére hajtotta és rácsapdosta a kijelzőt. A tanár futó lépésekkel ment vissza a helyére, és végig próbálta rendre inteni a társaságot, köztük a már légszomjjal küszködő Wilikát...

Bár úgy adtam elő, de nem, a történetet nem én találtam ki, hanem maga az élet szülte.