Wilika emelt

...és milyen ügyesen!

Bringás élőlánc!

Wilika ott volt!

Lehet mindenféle megsavanyodott "hát elbohóckodtunk", meg "nem ért ez semmit" kommenteket fűzni hozzá, de én baromira jól éreztem magam.
Egyedül a többiekből hiányoltam a lelkesedést. Kapom jobbról a jelszót amit László János mondott ki a sor elején, a megbeszéltek szerint kiáltom tovább balra, erre meg  néma csöndben néznek rám onnan... morcos lettem.

Vicces, hogy vagy háromszor jöttek oda hozzám, hogy megkérdezzék, mi folyik itt. Egy mobilon keresztül távirányított férj – persze, vettem kenyeret, felvágottat is, majd megyek haza – egy érdeklődő, mosolygós néni, és két lány, akiket sajnos jól elijesztettem, mert pont akkor jött jobbról a kiáltás – és továbbítottam – ők meg "jajóokéköszi" el is rohantak.

Amúgy – ahogy arra előző posztban is felhívta bátyám a figyelmem – csakugyan némi "médiaszereplésem" is volt, az index videóján magamra ismertem. Furcsa különben, hogy ezekben a cuccokban nem ismerek magamra, csak szépen egyenként beazonosítottam a sisakom, a biciklim, a kabátom, meg a szorítókat a nadrágomon.

Kükü válla mögött tűnök néha fel a háttérben – amint épp nazális higiéniámmal foglalkozom –, illetve a monológja alatt látszom a kép közepén (0:19-től) amint épp a holnapi mágneslap osztásra cserélünk számot páran.

forrás: index.hu

Emitt meg az index cikke

Ne üss el!

Tehát akkor biciklizzünk.

Ugye vettem lakatot, bringakompútert – mentem 43km/h-val –, első, hátsó villogót reflexszalagokat.

Utóbbiak persze azért felelősek, hogy az autósok észrevegyenek. Mint tudjuk, ez nem mindig olyan egyszerű  – aki még nem ismerné, az nézze meg a videót, és mondja meg, hány passzt adott a fehér csapat. Igyekezzünk minél feltűnőbbek lenni!

Ez amolyan póló (ó'csó házi dizájnnal) ami hátulról hárítja az autósokat, virító színekkel, némi sokkoló vizuális hatással és egy csepp morbidsággal hívva fel arra a figyelmet, hogy én is ott vagyok köztük.

Nos, elfogadom, ha valaki azt mondja, hogy "K_rva anyád Wilika, ez nem vicces!"
De mint mondtam, igyekeznünk kell minél láthatóbbá tenni magunkat (citromsárga pólót akartam, csak nem volt a kínaiban, de meg kell valljam ez is pompásan fest), és gondoltam egy ilyen kéréssel egybefont riogatással a hátunkon biztosan észrevesznek.

Ez a póló háta. Még erősen kísérleti stádiumban van (igen, tudom-tudom, kicsit szétfolyt, más technikát kell választanom).
Még nincs kipróbálva de elgondolkodtam, hogy mi van, ha a bringára hajolva csak az alsó két sort látja a mögöttem haladó, BMW X5-ben ülő úriember? o_O

És pár szó a készítésről, mert a CM-fórumon kérdezték.

Itt a teljes brigád (csak Abigél a laptopom, és a nyomtató hiányzik belőle)

És most egyenként:

Ő a tálka, amiben kikevertem, hígítottam a színeket,
illetve benne mártottam meg a hengert.

Ez a henger, mellyel a stenclin keresztül
felvittem a festéket a pólóra.

Két tégely Marabu festék.
A piros túl világos volt,
úgyhogy vegyítettem kicsit a feketével.

Két ilyen pamacsot merítettem meg
a piros festékes lében,
és vágtam jó erőből hozzá a pólóhoz.

Vágókés a stencli kivágásához, illetve vonalzó
a hosszabb egyenes oldalakhoz.

Határozott mozdulatokkal, a nedves ecsetet használva,
meggyőző "vérspriccelést" tudunk csinálni a híg vöröses festékből.

Vasaló a festék fixálásához, miután megszáradt.

...és maga a stencli, melyet
egy százforintos mappa fedlapjából vágtam ki.
(de megtette volna az a dipa
lap is amire a referenciát nyomtattam)

Försztájm

Nos, megvolt az első bringautam a sűrűjébe. Nyélen raktam a Margit körtén.

Várakozásommal ellentétben egyáltalán nem voltak bunkók az autósok a déli tili-toliban. Egemre mondom, a gyalogosokkal több problémám volt.
Egyszer eltévedtem és hirtelen egy bringagyalogúton találtam magam. Úgy döntöttem, hogy a Mammut melletti kis utat kibírom a járdán – tudom, rossz bringás vagyok. A fiatalok még félreugrottak a csengetésre, de az öntudatos küllemű, kifestett, óriásnapszemüveges, shoppingoló mamika csak akkor volt hajlandó félrevonulni mikor már agy öt méterre voltam tőle, pedig ha belefutok akkor a szeme között kapom, nem a hátán – értsd, végig szembe jött.

Ellenben az autósok!
Ahogy a tükrök között, az elválasztósávon cikáztam, – lenyűgöző érzés, szinte repültem a sok álló autó között! – nem győztem csodálkozni. Fel akartam kiáltani, "Mózes vagyok! Mózes vagyok!", az autók tömege úgy nyílt meg előttem. Dobozos kocsik, kombik, de még - DE MÉG! - az SUV-k is kifordultak előlem.

Lehet, hogy csak ordított rólam, hogy közveszélyes kezdő vagyok?

Mosolyogva nyugtáztam a bringacomputert végiglapozva, hogy 12 perc alatt jutottam el oda, mellyel BKV-val még jobb esetben is 20-25 percembe került volna.

Csak az a szemét hegy ne lenne. Miért nem lakhatok sík terepen? Szeretem a budai hegyeket, de én vézna lábú alföldi gyerek vagyok!

Hétvége

Szombat este ismét Kerekes Band koncerten voltam. Megint rá kellett döbbennem, hogy amit csinálnak, az minden ízében pimaszul zseniális.

Utána Áronékkal beültünk egy hangulatos kis kocsmába...

A hely higiéniai rátájában nem bízva, mindenki szigorúan csak üvegből ivott. A falon hangulatos képek és díszek voltak, kedves felszolgálónéni hozta ki az italokat. Nekem legjobban az uniszezonális díszek tetszettek, melyek ha úgy néztük nagy karácsonyfadísz-csomók voltak, de amennyiben úgy kívántuk, vaskosnak tetsző szőlőszemek látszatával szüreti hangulatot idéztek. De nem bírom megállni, hogy ne említsem meg a wc-ben talált lopásbiztos budipapírt melyet kedvencemnek neveztem ki az egész egységből.

 

Késő estefelé hazaindultam.Lévén, hogy az idő már jócskán este 11 után volt, egyetlen lehetőségként a gyaloglást választottam – nem, mifelénk nem jár éjszakai. Egy darabig még nézegettem a telefonomon lévő kis java-s budapesttérképet, aztán rájöttem, hogy úgysem tudok annyira eltévedni, tehát vakon nekivágtam az útnak. Szép lassan elértem a várat.
Motoszkálásra lettem figyelmes, majd egy kövér sündisznócskát pillantottam meg a bokrok között szaladgálni. Sajnos hol én voltam lassú, hol a fényképezőgépem volt a hibás, de normális képet nem sikerült róla csinálnom.

Továbbindulva egyszer csak rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, a várfal tövében a bokrok között egy hajléktalan arcát véltem felfedezni, feltehetően a vakuvillogásommal ébresztettem fel. Köszönt, visszaköszöntem, folytattam utamat.
Felérve a várba, kis kószálás után rájöttem, hogy történelmi helyen állok. No igen, Budai várban ez igazán nem nagy gógyi, de nem Magyarország hanem saját "történelmem" egyik színhelyére érkeztem. Kis párkapcsolati húza-vona, majdnemszakítás, nagybékülés – rá egy héttel később rendes, igazi szakítás – volt pár éve a romokon.

Sétálgattam még egy darabig, majd hamar át is értem a váron, le alépcsőn, kicsit még kóvályogtam a várfallal páruzamosan – elátkozva azt a mozgásérzékelőt, mely egy előtte elhúzó autó hatására reflektorral próbált leleplezni, miközben én egy sűrű bokor mögött elbújva szabadultam meg épp a pár órája elfogyasztott sörömtől – mire ismét ismerős helyszínre érkeztem. Egy lépcső. Le a várból, hosszan, egészen az Attila útig. Két barátnővel is sétálgattam erre – persze külön-külön –, és azóta bizony nem is jártam itt. Lefele a lépcsőn elsétáltam még az egyik lány ablaka előtt, átvágtam a Vérmezőn – újabb fontos helyszín, újabb visszatérő emlékek (nem, nem első csók, nem bokorba'dugás, semmi ilyesmi) – majd le a Déli gödrébe.

Felfele a lejtőn még egyszer megpihentem, rájöttem, hogy holnap én biciklizni fogok, és még el sem olvastam amit bátyám ajánlott nekem – Hogyan ne ütessük el magunkat autóval? – úgyhogy kihasználva a mobilinternet kényelmét és szabadságát egy kerítés szélére ülve elkezdtem olvasgatni és midőn újra erőt éreztem magamban, megtettem a hazáig vezető út hátramaradt részét is.

Másnap meglepően könnyen keltem fel – csak egyszer snooze-oltam, ellenben ma felkelés nélkül végighallgattam félálomban ahogy 4 percenként megszólal a telefon, majd fél óra múlva feladja –, nem csoda, hisz nagy napra ébredtem. Erika – biciklim – kész van. mehetek érte!
Sajnos az utolsó simítások közben az első váltó egyik feszítőcsavarja ledobta a fejét, úgyhogy egyelőre elöl csak egy sebességes a gép, de ettől függetlenül Erika úgy szelte a Budapesti aszfaltot, hogy könnybe lábadt a szemem – bár inkább izzadság folyt az arcomba, az első alkalom izgalmából és a 40 fokos déli napsütésből adódóan.
Lényegében gond nélkül elértem a Kissvábhegy aljához, ahol megpihentem, blogoltam egy rövidet, majd nekiveselkedtem az emelkedőnek. Az onkológia mellett még csak-csak, de feljebb már annyira ellenem van a gravitáció – nem beszélve arról, hogy hátul a legnagyobb hajtott fogaskerék átmérője alig haladja meg egy alma diaméterét – hogy kénytelen voltam leszállni, és az út hátralévő részén tolni Erikát – mhöhö.

A házba beérve megálltam a lépcsők alján és felnéztem."Nagyon izmos gyerek leszek, ha ebből rendszert csinálok..." – gondoltam magamban, mikor az egyik ajtón kijött a morgós bácsi – fene tudja, hogy a racsni kattogására, jött ki, vagy már a teraszról kifigyelte hogy jövök –, akinek a tél végén már volt alkalma mindenféle hülyeséggel belémkötni a tél végén. Állt szótlanul és nézett. Mosolyogva ráköszöntem, hogy "Jónapot!" mire végre felébredt a révületből és visszaköszönt. Vállamra kaptam Erikát, és elindultam fel a lépcsőkön, a bácsi meg mereven nézett, míg végre feljebb értem egy szinttel és fedésbe kerültem, ekkor ő morgott valamit és visszament az odújába. Egyszer úgyis az ajtód elé szarok, vén trotty!

Azt kell mondjam, hogy Erika gyönyörű! Nézzétek meg magatoknak!

Hazafele jövet, meg még Pistigalambot is lencsevégre kaptam;