Menyneki

Na akkor most egy nyál és hepinesz-mentes bejegyzést is

Lehet, hogy úgy kéne rajzolni – meg úgy általában mindent – tanulnom, mint ahogy a biciklizés képességét elsajátítottam gyerekkoromban.

Lehettem vagy 6 éves, volt egy levetett bicikli, amit Svájcban élő rokonaink hoztak – nem viccelek; Zürich-i rendszáma volt a gépnek –, azon kezdtek tanítgatni. Volt pótkerekezés, vázhoz rögzített nyélen tologattak, de egyik sem volt eredményes.

Aztán mikor úgy esett a kedvem, kimentem a kertbe, magamhoz kaptam a bicajt – a pótkerekek már nem voltak rajta – és elkezdtem "silabizálni", próbálkozni. Először csak szimplán felkapkodtam a lábam és persze dülöngéltem, aztán meg-megpróbáltam elindulni. Természetesen pár hajtás után rendszerint eldőltem. Ha nem, akkor pedig a megállás volt bajos. Legalábbis a hivatalos formájában, de amúgy azzal sem volt igazi probléma, mert a kert végén álló masszív fakapu mindig megfogott – utánam még egy kaukázusi juhász ostromát bírta vagy 10 évig.

Aztán mikor már úgy tűnt, hogy megy a dolog, akkor kimerészkedtem az utcánkba – forgalmatlan, sóderes-földes út volt – kicsit nagyobb távolságokra. A nagyobb távolság nagyobb elérhető sebességgel járt, amire a megállóképességem nem volt felkészülve, így mindig a kormány fölött átrepülve, tenyeremmel a sódert végigsimogatva álltam meg.

De valahogy nem fájt, és egyszer sem hagytam abba, pedig eleinte tudtam, hogy amint elindulok, jó eséllyel el fogok dőlni. Tudtam, hogy nem lesz sikeres a dolog, de valahogy megtanultam.

Ma, felnőtt fejjel, kicsit több értelemmel, már nem tudok ilyet. Ha valamiről tudom, hogy nem fog menni, nem lesz jó, inkább bele se vágok, mert hitványt nem akarok alkotni.