Mondomén...

Ehh, az optimistáknak is lóf_szt a s_ggükbe. A matekom csakugyan gyenge lett. Sebaj – gondoltam – majd a következő! Mert hát voltam én hétvégén matektanárnál, és megértettem amit következőnek fogunk venni. Úgyhogy gyakorlatot már úgy vártam, hogy most már tudom az alapjait a deriválásnak, érteni fogom amit most tanulunk. Nah, ez volt a következő hiba, már megint elbíztam magam. Ültem, figyeltem és folyamatosan nőtt bennem a feszültség... vagy sokkal inkább a düh hogy én ezt nem értem... és az rossz volt.

...de veszettül.

Azt mondták, hogyha ilyet rajzolok a füzetembe, akkor hátraülhetnék az első sorból, és akkor talán a tanár sem akar nekem majd mindenáron segíteni.

Semmi kedvem

Ich hab' keine Lust...

...csak valahogy ki kéne belőle jönni.

Akárhogyis...

Nehéz

Most valahogy oly' hálás lennék, ha valaki a fejemhez szorítana egy régimódi pisztolyt, köszörülne egyet a torkán, majd elsütné a fegyvert. Hangos robaj vágna keresztül a fejemen és talán láthatnám a még a mellettem lévő falon az apró, piros cseppeket, amint elindulnak lefele, majd hátravetném a fejem, mint aki megkönnyebbülten pihenni tér.

Matematika gyakorlaton ülök épp.

Tudom, hogy gáz ilyeneket írni, főleg matekórán, de ott mindig ráeszmélek, hogy senki vagyok.

Azt mondja a tanár, gyakoroljunk sokat.
Nem értem ezt a gyakorlást. Ha már megy, akkor minek gyakoroljon az ember? Ha nem megy, akkor  hogyan? Gyakorolnék én, ha az a módja. De olyan szinten nem értem az anyagot, hogy ha kiírok egy példát a füzetbe egyszerűen nem tudom mit kell kezdeni vele.

Nem tudom mi lesz ebből.
Matematika gyakorlatot nem értem, elméleten csak az érti az előadást, aki már tanulta régebben is az anyagot, EU-ismeretekből és Fizikából nem érteni semmit a tanár előadásából...

Az a gáz, hogy egyik tanárral sincs semmi bajom. Mindegyik rendesnek, alapvetően jóindulatúnak hat eddig. 

Nem megy

Ülök az előadásokon, lapozgatom a tankönyveimet, nézegetem az oktatóanyagokat.

Rengeteg információ, adat, tudomány. De én semmit sem értek belőlük. Pedig minden azt sugallja, hogy teljesen egyértelmű. Ha valamit végre megértek, rájövök nem érdekel. Én azért jöttem ide, mert láttam, hogy rengeteg érdekes és hasznos dolgot fogok itt tanulni. Nyomda és média, emlékszem, ez ragadott meg – illetve az, hogy nem volt felvételi.
De az csak harmadik évtől van. Addig éljek túl? Matematikát, fizikát, és megannyi bizarr tudományt, melyről magam is jól tudom, hogy messze meghaladja az én képességeimet. Szerény elme vagyok én. Valamiért azt hittem, hogy menni fog és most úgy érzem, hogy az elsők között fogok elhullani.

Bátyám azt mondta, hogy művészhallgatónak inkább el tudna képzelni, mint mérnöknek. Szép. De nekem végtelenül gennyes, és visszataszító ez az egész művészmizéria. A felvételizés, a mappahurcolás, az álságosság, a fölényesség, a dicsérés, ajnározás, a fikázás, köpködés.
Semmi kedvem ahhoz, hogy mászkáljak egy ormótlan mappával a hónom alatt – teszemazt egy kecses CD, esetleg egy weboldalcím helyett –, hogy néhány mogorva tekintet végigmustrálja, majd jól összeköpködje a dolgaimat, aztán mondjuk valami perverz véletlen folytán mégis felvegyenek, és beüljek a művészkék közé.

Az a baj, hogy lusta is vagyok. Legalábbis úgy tűnik. Viszont ha nem lennék elég lusta, akkor meg már kimarta volna teljesen a gyomromat az idegesség.

Amit nem értek;
Az évfolyamban tapasztalt átlaghoz képest én még kiemelkedően érdeklődő és lelkes vagyok, egész jól megértem amit tanulunk. Mit csinálnak a többiek?

(megjegyzendő, akad olyan dolog, amit értek és még tetszik is, de azt meg egyáltalán nem értem hogy jön leendő munkámhoz) 

Nem jött össze

Azt mondtátok, azért nincs senkim, mert "nem élek", mert nem járok sehová, nem iszom alkoholt.

Hát most nyáron ittam, és sok helyre eljártam.

Csődöt mondott a hülye elméletetek...

Mindég

Szembejött az utcán egy régi arc, oldalán egy szebb, újabb, erősebb, jobb másikkal.

Tán még mindig nem közömbös nekem, talán egyszerűen csak a megelpetés tett idegessé.

Száguldani kezdtek a gondolataim, hirtelen minden olyan lomhának, dühítően közömbösnek és nyugalmasnak tűnt hozzám képes. Mikor a plázán átvágtunk barátommal, legszívesebben félredobtam volna az embereket; miért akadályoznak? Nem veszik észre, hogy jövök, hogy rohanok, hogy mindjárt megütöm őket?
Kiértünk később a térre, zenét hallottam, egyszerűt, ütemeset, táncolni akartam. Mit táncolni? Ugrálni, rúgdosni, csapkodni, – lehet, hogy tényleg el kéne holnap mennem trafóba, ska-koncertre? – artikulálatlanul ordibálni.

(Amúgy valami térítés folyt ott a Moszkván, egy rockbanda játszott, és a szervezők "Kezdj új életet!" – minek? Milyen jogon gondolod azt, hogy az enyém már teljesen elveszett? – valamint "Jézus, nyertél!" – "Jézus, komolyan? Mit nyertem? Mit nyertem?" – feliratú zászlókat lobogtattak.)

Tik-Tak

Most tényleg 20:00-kor tudom meg?

Legalábbis azt mondták, hogy este nyolc órakor jönnek ki a ponthatárok. Vagy valami ilyesmi volt.
Jó, én azt értem, hogy tavaly 80 ponttól, már felvették a könnyűiparra az ifjakat, nekem meg több mint 40 pont fórom van ezáltal értelmetlen, idegesítő és ostoba ez az egész bejegyzés, de ugye az ember mégis szereti biztosan tudni a dolgokat.

Tehát most picsogok, rinyálok. Gondoltam, grafomán igényeim kielégítésével próbálom elütni az időt, addig míg meg nem tudom a végleges eredményt. Grafomániám mellett – ha van ilyen – grafikai kreativitásomat próbálom majd érvényesíteni, lévén, hogy egykori kedvenc oldalam a Design21 újra üzemel, és új avatárt kell a fiókomnak csinálnom.

Kezdek ideges lenni. Most már nem is a sorsom aggaszt.
Részint idegesít, hogy a jó magyar technikának és erőforrásmegosztási szokásoknak megfelelően a felvi.hu szervere nem bírja el a kiváncsi diákságot.

De méginkább idegesít, hogy a szomszédban megint itt viribel a két náci punkgyerek. Ne értsetek félre, valahol a szívem egy rejtett zugában nekem is ott zúgnak a különféle jelszavak, jelképek – bár messze nem azok amiket ezek kántálnak most az erkélyre kiállva, nagy hősiesen, bele a Dunáról jövő békakuruttyolásba.  Egyébként is, sok minden van ami most boldoggá tenne, de az ablakomon beordító zsidózás, és borgőzös Tankcsapda dallamok, a legtávolabb vannak tőle. 

Ha sokáig kell ezt hallgatnom, akkor elpattan a fejemben a biztonságizsinór és átmegyek a mosófával, aztán 52 kiló ide, vagy oda, elverem mindkét punkot, meg a rühedző kis szukájukat is.

És igen, most agresszív voltam, és vulgáris. Vegyétek tudomásul.