Punk is dead

Nézegettem vissza a fénykép archívumomat, majd felsóhajtottam;

Jó volt punknak lenni...

Persze, nem ordítoztam soha az utcán, PET-palackos borral a kezemben, százast tarhálva, sőt, még Anyunak is szót fogadtam, de ahogy elnézem a képeimet, más volt az életem 3-4 éve – habár ebben semmi meglepő nincs, sőt így van ez rendjén elvileg.

Mindig a régi emlékekbe vágyom vissza. Egyedül gimnázium végén jöttem rá, hogy most nagyon jó – még ha sok nyűgöm is volt. De annak hamar vége lett.

Vajon ha a jövőbeli énem visszanézne most rám, ő is ugyanolyan boldog nosztalgiával szemlélne, irigykedve, mint én azt a Wilikát aki pár éve elkezdett biciklizni, és az égvilágon mindent lefényképezett, felblogolt?

Hisztideficit

Egy kicsit hiányzik az az idő, mikor egyfolytában picsogtam és minden szűkölésemnek valami firkálmánnyal adtam hangot képet.

Nehéz

Ejj, ti átkozott színek... bajosabbak vagytok, mint a betűtípusok!

De legalább valaki segít.

Helyzet

Némi kétségbeesésre adhat okot, hogy eggyel lejjebb zuhant a pagerank-em. Ennyire nem foglalkozom a blogommal. Lehet, hogy szépen, lassan, unalmas felnőtté válok, és nem lesz semmi írnivalóm.

Tartsatok ki!

Ingyenélők

A múltkori felfedezésem után újabb érdekes melót találtam; A Junior Risk Manager-t. Lefordítva, ha jól sejtem, az illető azt latolgatja aktusok előtt, hogy vajon el fog-e szakadni a gumi.

Egy biztos; ha nekem egyszer gyerekem lesz – nem –, akkor biztos egész fiatalon elhajtom majd dolgozni.

Ha lesz pénzem, támogatom ameddig csak tudom, nem is azért találtam ki.

De amilyen fanyalogva görgetem a diákmunka oldalakat lefelé, az egyszerűen szörnyű. A vicces az egészben az, hogy valahányszor dolgoztam valamit, sosem éreztem különösebb nyűgnek, csak egyszerűen rábírni nem tudom magamat némelyikre. Nem szimpla lustaság az oka, sokkal inkább a bizonytalanság, a kudarctól való félelem, meg egy csomó egyéb valós, vagy kreált félelem.

Mondhatni nem szoktam hozzá, hiába tudok bármit megcsinálni, egyszerűen túl sok mindentől tartok.

Egyébként azt nem értem, hogy a DIÁKmunkák között miért vannak hétfőtől péntekig tartó állásajánlatok. Úgyértem... a diák az én világomban hétfőtől péntekig inkább az oskolában ül és diákkodik, esetleg van egy-két napja mikor teljesen szabad, leginkább délután ér rá, de nem egész héten, rendes, nyolc órás műszakokban.

Timetrip

Az archiválós merevlemezem persze el van átkozva.

Nekiálltam, hogy letakarítsam róla a felesleget, helyet csináljak az új dolgoknak. Szokás szerint belebotlottam  régi fájlokba, amiket nem lehet csak úgy megkerülni. Az imént még csak pár fotót nézegettem három, vagy akár öt évvel ezelőttről, most meg épp a naplómat böngészem, amit még 2004-ben kezdtem el írogatni – természetesen digitálisan, képekkel illusztrálva.

Amikor a képeket léptetgetve egy album végére érek, és fanatikusan nyomogatni kezdem a tovább gombot, hogy én még akarok többet látni a múltból, látni akarom a régi helyszíneit az akkori életemnek, az állataimat – mert volt mindenféle – látni akarom azokat az álmos fényeit a régi háznak, látni akarom apám még fekete haját-szakállát, akkor rádöbbenek, hogy mennyire függök ezektől az emlékektől.

...és hogy egyáltalán, mennyire más volt akkor. Valahogy olyan jó. De visszagondolva, akkor sem voltam szinte soha megelégedve. Emlékezni viszont mégis olyan jó egy-két részletre – némelyikre meg nem.

Lehet, hogy szimplán csak be kéne ismernem, hogy most is lehet jó.

Mert végül is... az.

ps.: azt azért belátom, hogy mostani szememmel nézve, akkor minden üresebb volt, most sokkal több minden van bennem. De lehet, hogy csak lenézem fiatalabb énem.

Hopsz

Néha úgy érzem, hogy az idő elszaladt, én meg kimaradtam egy csomó mindenből és észrevétlen felnőttem.

Illetve még felnőnöm sem sikerült, csak vagyok valamilyen lehetetlen állapotban, ami nem illő egy valamirevaló embernek.

Mi lenne ha

– Jaj Vili, mi lenne, ha néha picit pozitívabban állnál a dolgokhoz?
– Többször csalódnék.