A madár

Wilika nagyon szeretett a parton üldögélni. Szerette a Folyót, a sétányt és a maguk módján kecsesnek mondható öreg fűzfákat is, melyek épp a vízbe mosták hajukat, de az utóbbi időkben nem ezek hozták ki a ide.

A padon ült, mint mindig és kémlelte az eget. Egy madarat kerestek a szemei. Mindig ugyanazt a madarat. Nem tudta milyen madár, nem is látta jól, de az énekéről mindig megismerte. Földöntúli boldogság öntötte el, mikor fejét kitöltötték a szokatlan dallamok.

Néha közelebb repült hozzá és a naiv fiúgyermek néha úgy érezte, hogy a varázslatos melódiák neki szólnak. Kinyújtotta volna a karját a madár felé, hátha az megpihen csuklóján, de nem merte. Félt, hogy elriasztja a madarat, tartott tőle, hogy a madár nem is neki énekel olyan elbűvölően.

Pedig Wilikát teljesen elvarázsolta. Egek! Milyen kimondhatatlanul vágyott rá, hogy odaszálljon hozzá, hogy csak neki daloljon egész nap, hogy az ő lelkét simogassák azok a hangok.

Most is kinn ül a parton, hallgat és álmodozik.

Búcsú

Wilika kilépett az utcára és bezárta az ajtót. Sötétedett már, de a levegő kellemes melegséggel fonta körül a testét. Elindult le a partra. Kilencre beszélték meg a találkozót Andorással. Mindketten vizsgákra készültek egész nap, jó volt egy kicsit felkelni az asztaltól, hogy a sok szöveg és ábra látványa után végre egymás ábrázatának örülhessenek. Ment a parton, sötét volt már egészen, csak a körvonalát látta a szembe jövő Andorásnak, akit felismert a járásáról. Leültek egy padra, csomagot bontottak, pipát tömtek, és füstbe burkolózva beszélgetni kezdtek.

Kis pöfékelés után Wilika megállt a pad mellet,

– Nekem még van egy kis rituálém, ha nem haragszol meg.
– Miféle?
– Megtaláltam azt a nyakéket amit tőle kaptam még. Tudod ilyen páros nyakék. Nálad van az egyik fele, és ő hordja a másikat.
– Aha. Oda be? – mutatott a kacsák között a vízbe.
– Igen, oda.
– Mhm... inkább akkor a hídról.
– A hídról?
– Onnan hát!
– Igaz is, menjünk.

Felmentek a hídra, megvárták, míg egy pár elsétál előttük és egyedül maradnak. Wilika odaállt a híd korlátjához, pöfékelt egyet a pipájával, szája elé lógatta a nyakéket, ráfújta a sűrű kesernyés füstöt, majd elhajította délnek.

*pvitty*

eltűnt a fekete vízben.

Wilika hátrafordult, Andorás épp a belső korláton ült, a pipáját kopogtatta a cipője sarkához, hogy kirázza belőle, a maradék hamut. Felnézett,

– Kész vagy?
– Ühüm. – válaszolt szelíd mosollyal az arcán.
– Akkor menjünk.