Szelídíts embert. Fantasztikus!

Tegnap kétszer is volt alkalmam pozitívan csalódni egy-egy rosszat ígérő konfliktus után.

Mentem épp a Minimal Mass-ra mikor szokás szerint rámdudáltak az Andrássy-n hátulról. A pirosban beértem, benéztem a lehúzott ablakán, lehúztam a maszkomat, vártam a magyarázatot, mikor a középkorú ujjával mutatva mondta, hogy "...dehát ott a bringaút, miért nem azon megy?"
Namondom, én most nem fogok veszekedni. Higgadtan – már amennyire az előző sprint után tudtam – válaszoltam.

– Azért nem, mert kész öngyilkosság.
– Hogy-hogy?
– Mert az kvázi Európa legrosszabbul megépített bicikliútja!
– Ja...? Jaaaaj, bocsánat! – tovatűnt a zöldben. :)

De a másik igazán meglepett.
Hamar kiváltam az utolsó pénteki menetből, és mentem tovább a régi útvonalon a Hungárián. Egy darabig az úton raktam, aztán mivel tudtam, hogy a végén úgyis balra menek a Kőbányaira, gondoltam felmászom a bringaútra, amerre a menet is menni szokott.

Igen ám, de ott fel volt robbantva a járda. Sebaj, nagyon óvatosan, gyökketővel átbotorkálok rajta. Ahogy így csordogálok a felbontott járdán, egyszercsak mintha egy bácsi kiabálna velem, tőlem 10-15 méterre elöl. Közelebb érek, hát csakugyan kajabál.

- Szálljon le arról a bicikliről, csak nem képzeli, hogy én félre fogok állni! – és hasonlóak.

Odatoltam hozzá a biciklit, és szóba elegyedtem vele;
Hiába adtam hangot határtalan meglepettségemnek, miszerint miért kéne neki félreállnia, mikor nem is kértem, és soha nem is kérném erre, bizonygattam, hogy nagyon szoktam vigyázni a gyalogosokra, ha nagy ritkán a járdára tévedek, hiába kérdeztem, hogy csak nem feltételezi rólam, hogy azon a kis méternyi sávon elmegyek mellette és majd jól fellököm, egy ideig csak mondta a magáét, aztán el is indult, ott akart hagyni, hogy ő bizony nem kíváncsi az én mondandómra. Ilyenkor utánakiáltottam, hogy akkor ezek után nekem miért kéne vele foglalkoznom, ha ő sem hallgat meg engem? Kicsit gondolkodott rajta, majd elfordult. Duzzogva sietett el, mire én mondtam magamban, hogy ezt bizony nem hagyom annyiban, nem fog egyikünk sem szitkozódva, anyázva hazamenni. Utánasiettem, és juszt is beszélni kezdtem vele.
Valahogy egy idő után oldódni látszott az idős úr, megbeszéltük, hogy csakugyan borzalmasak a járdán vezetett bringautak, és a gyalogjárdán cikázó hentesek, mondtam neki, hogy gyalogosként én is neveltem már járdán tolakvó biciklist, és ami igazán meglepő volt – habár másodszori nekifutásra egyáltalán semmi meglepő nincs benne, ez lenne a természetes –, hogy hasonlóakat mondott, amiket mi szoktunk a CM-en írogatni – erőviszonyok, ki vigyáz kire, kit tart tiszteletben, járda-út-gyalogjárdabringaakrámiborzalom és a többi.

Végén megcsóválta a fejét, majd búcsúzóul baráti hangon annyit mondott:
– Jaj, ne haragudjon, hogy így leteremtettem, nem gondoltam volna... Minden jót magának!

Odabenn

A tanácsterem végében lévő óriásmegjelenítőn felvillant egy felirat; "SZERETLEK".

– Hát ez meg mi?! – csapott a parancsnok az asztalra, miközben nyakán az erek vészjóslóan kidagadtak.
– Külső üzenet, most érkezett.
– Állítsák meg feltétlenül! Nem juthat el semmiképp sem a Belső Agyba!
– Sajnálom parancsnok... nem tudtuk megakadályozni.
– Barmok! Idióták! Erre sem képesek! – a parancsnok dühösen csapkodva járt egy kört a teremben, közben fellökött pár beosztottat, majd lerogyott a székébe és orrnyergét fájdalmasan masszírozva, beszélni kezdett magában.
– Különben is, miért jönnek Neki időről időre ezek a bugyuta üzenetek? Az emberek nem fogják fel, hogy nem szabad Őt szeretni? Veszélyes, és ennek megfelelően mindent meg kell tennünk, hogy ezt odakint is megtudják! Ő rossz, bizonytalan, hasznavehetetlen, bármilyen nemű pozitív célra, teljes mértékben alkalmatlan, ezáltal dicséretre sem érdemes. Ezt muszáj a környezetében élő kulcsemberekkel tudatni, valamint Önmagán belül – itt mindkét kezével az asztalra tenyerelve, beosztottjai felé hajolva, mondanivalóját nyomatékosítandó kis hatásszünetet tartott – is tudatosítanunk kell feltétlenül!

Visszaesett székébe, szivart vett elő, meggyújtotta, majd az egyik segédet megszólítandó, fejének pöckölte a még égő gyufát.

– Mi a helyzet az agyban? Feldolgozták már az üzenetet? Ezt a.. „szeretlek”-et?
– Folyamatosan zavarjuk a műszereiket, képtelenek lesznek egy erős, értelmezhető reakció kidolgozására.
– És ha mégis kifőznek valamit?
– A reakciós útvonalakon őreink éberek, és jól felszereltek. Nem juthat ki a külvilágba. Kívülről a teljes érdektelenség látszatát tapasztalja a feladó.
– Helyes. – mondta megnyugvással.
– Hát a Kételyek készen vannak-e már?
– Kémjeink célba juttatták a szerkezeteket, az Agyban teljes a bizonytalanság.
– És mi van a... – fordult bizalmaskodva az egyik tudóshoz. – Tudja...
– Mármint a mélyen elrejtett képességeivel?

A parancsnok erre egy hatalmas pofonnal a földre küldte a sovány férfit, majd fölé hajolva ordítani kezdett.

– Világosan megbeszéltük, hogy ezt a szót NEM alkalmazzuk! Minden körülmény között csak A Probléma-ként említhetik!
– V-válogatott addikciókkal – kezdte mondókáját nehezen, még mindig az arcán égő kéznyomot dörzsölgetve –, és lustasággal tartjuk tőle távol a teljes leépítésig, melynek módját egyelőre nem sikerült még kidolgoznunk.
– Ezek szerint biztonságban tudhatjuk?
– Sajnos akadnak kisebb hibák... – itt félve összeszorította szemeit, és az ajkába harapott – Néha... néha sikerül hozzáférnie.
– Micsoda?! Mikor történt ilyen?
– Például most... – suttogta elfehéredve, míg óvatosan hátrébb lépett, jegyzeteit maga elé szorítva. – vannak tevékenységei, melyekkel megpróbálja feltörni a blokádunkat.
– Mit csinál épp?! – kiabálta, nyálával beterítve beosztottját.
– Épp... Blogot ír.

Azt akarom

– Na mit hoztál fiacskám?
– Béla bá, én azt akarom, hogy holnap estig, ha megoldható, materializálja nekem a Szerelmet.
– Mi'csináljak?
– Tegye nekem láthatóvá, megfoghatóvá, élővé! De ne legyen nagy, ebbe a dobozba bele kéne férnie, ha nem gond, mert el szeretném vinni.
– Minek az neked?
– Két lábammal akarok rajta taposni teljes erőből, bele akarom préselni a bakancsom talpának rovátkáiba, hogy aztán a hideg, durva betonon széthorzsoljam a maradványait, a körülöttem állók legnagyobb megrökönyödésére.
– Ej de bolond vagy. Te is nagyon jól tudod, hogy a szerelem csak az emberek fejében van.
– Tudtam! Ugye hogy nem létezik Béla bá!
– Ahogy érzed fiacskám, ahogy érzed. Végül is, most hogy belegondolok... létezik az, csak mint most mondtam, az emberek fejében.
– De... akkor nem fogom tudni dobozban elvinni? Sehogy sem tudunk hozzájutni?
– Hát nézd fiacskám. Hozol egy fertőzöttet akiben ott van, megfúrjuk, esetleges ellenállás esetén spontán szétzúzzuk az agykoponyáját, és kinyerjük belőle.
– De honnan szedek én olyat?
– Az már a te dolgod. Vagy hozol valakit akiben ott van, vagy akár magadban is kitenyésztheted.
– Én magamban? Béla bá, már meg ne sértsem, de baszogatni tetszik esetleg?

Tudom, bunkó vagyok, hülye és egyébként is mitszólok bele.

Ego

Megnyugodtam.

Nem vagyok nagyképű, nem vagyok egoista, nem vagyok homokos – bár volt egy nagyon hiteles alakításom, amiután GriN többet nem mert hátat fordítani –, de még metroszexuálisnak is túl sok rajtam a szőr, és vannak nálam sokkal gázabb emberek;

Állunk a citadella alatt, sok, vidám bringás, és épp fényképezkedünk a szobrokkal. Alattunk elgyalogol egy szedett szemöldökű, emo-szemüveges, kopasz srác és megszólal:

– Nem vagy egy modellalkat.
– Hehe, barátom, te sem.
– Pedig jól megélek belőle...

Na neee...

Bajos garancia

Mindig is akartam egy ilyet. Nem is igazán azért, mert mindenkinek van, egyszerűen úgy éreztem, hogy nekem kell! El is kezdtem nézegetni az interneten az online és offline boltok kínálatát, teszteket olvastam róla, fórumokon kérdezgettem az embereket, lassan már így látatlanban is szakértőévé váltam, szinte mindent tudtam róla, az összes paraméterét, kezelésével kapcsolatos ismereteket.

Végül kinéztem magamnak egy üzletet, ahol elvileg kapni lehetett. Odamentem, de sajnos nem volt a polcokon egy darab sem belőle. Csalódottan mentem hazafele, majd bevásárlásomat elintézendő betértem egy hipermarketbe. Böngésztem a polcokat; kenyér, túró, tejföl, kenyérpirító, turmixgép, monitor, DVD-író, HSDPA-képes multimédiás mobilok, nagyképernyős tévék, majd az egyik polcon megpillantottam. De'iszen ezt keresem én! Pont az utolsó darab, és csak rám vár! Magamhoz ragadtam és a pénztár után, izgatottan hazavittem. Beüzemeltem, minden zökkenőmentesen ment, az egész úgy működött mint egy álom.

Lenyűgözött, egyszerűen annyira tökéletes volt, és annyira imádtam, hogy ahová tehettem, magammal vittem, még az ágyban sem váltam meg tőle. El nem tudtam képzelni, hogy bírtam eddig enélkül meglenni és még ennyire sem tudtam belegondolni, hogy mi lenne velem, ha valami folytán valaha meg kéne válnom tőle.

Aztán alig egy hónap után olyan furcsa lett. Már nem működött olyan flottul, kényelmetlen lett, nem is hordtam magammal túl szívesen. Valahogy elromlott az egész. Vissza is vittem a hipermarketbe, ahol mondták, hogy ők nem foglalkoznak cserével, keressem meg a gyártót.

Ó hát persze, a gyártó! Hiszen ott voltam érvényesíteni a garanciámat, nagyon kedvesek voltak akkoriban, nem is féltem visszamenni a hibás termékkel. De tévedtem. Csak az eladásnak örültek ennyire. Reklamációmra, teljesen megváltoztak, mindenáron rám akarták hárítani a felelősséget, mindenáron azt akarták bebizonyítani, hogy én nem használtam rendeltetésszerűen. Sok-sok ordibálás és szabadkozás után már úgy voltam, hogy nem érdekel az egész, tartsák meg a pénzem is, csak hadd szabaduljak ettől a borzalomtól, vegyék vissza, és felejtsük el egymást.

Hazafele ballagtam, immáron újra nélküle. Néztem a többi embert. Nekik még megvolt, nekik nem romlott el, ők boldogok voltak. De nekem miért romlott el ilyen hamar? Ráadásul nem is először. Mindig rossz szériát fogok ki? Rosszul választok? Vagy én csinálok valamit rosszul? Vagy nem is gyártanak ebből olyat ami megfelelne nekem?

Csak óvatosan a párválasztásánál!

A madarak is szerelmesek

Andorás ma bölcs volt;

– Képzeld András, amikor reggel felkeltem, két madár nézett be az ablakomon, de tök mereven figyeltek. Mi a halált nézhettek rajtam?
– Hát, ha az emberek szerelmesek, akkor összebújva hallgatják a madarakat. Lehet, hogy ezek szerelmes madarak voltak és hallgatták ahogy horkolsz.

Bicaj

– Ne aggódj Anya, ha elkezdek bicajozni, akár még a hó végén is jobban jövünk ki.
– Nem veszel bérletet?
– De veszek, viszont ha elütnek akkor többet már nem fogok pénzt kunyerálni.

Anyu nem nevetett...

Igazol

Tünde ült a buszon és olvasott. Szálltak fel az emberek a megállóban, keresték az üres helyeket. Egy fiú ült mellé, belenézett oldalról a lapokba, majd kérdezett:

– Szia, mit olvasol?

Tünde sóhajtott, a szemei először a felettük lóbálózó kapaszkodók irányába fordultak idegesen, majd rögtön a fiúra;

– Semmit! – mondta, és folytatta az olvasást. A fiú még kellemetlenül körbepillantott, majd felállt és a busz másik sarkában keresett helyet.