Willy és az emlékgyár

Készül már egy bejegyzés a képregényben – á, még képsornak is kevés – előrevetített gondolataimból, de előbb még leírnék valami mást;

Ugye azt már mondtam, hogy voltak barátnőim, és azt is, hogy egy kivételével mindegyikkel összevesztem. Azt is említettem, hogy az a kivétel bizony még sokáig hiányzott, majd egyszer végre megszabadultam keserédes emlékétől.

Valamelyik nap egyik kedvenc oldalamon barangoltam, és belefutottam egy témába, melyhez lazán kapcsolódott Roald Dahl, Charlie és a csokigyár című regényének a filmfeldolgozása. Beszélgettem ott egy emberrel a témában, és eszembe jutott, hogy nekem bizony csak a régi feldolgozás van meg – bizony, nem Tim Burton volt az első –, úgyhogy hamar be is szereztem az újabból egy kópiát.

No igen, de ehhez a filmhez egy nagyon szép emlékem fűződik. Ezt a filmet ezzel a bizonyos lánnyal láttam, ezzel akivel nem sikerült összevesznem – mellesleg azóta nem is voltam moziban. Emlékszem, elhatároztam magam, hogy a mozi sötétjében, lesz ami lesz, én meg fogom fogni a kezét ennek a lánynak. Persze odabenn ez már nem volt ilyen egyszerű. A film élvezete mellett, nem keveset aggódtam, miként fogom vajon tervemet véghezvinni, és ha sikerül, vajon milyen válaszra számíthatok. A végkifejletnél – mikor Willy Wonka találkozik rég nem látott apjával, Dr. Wilbur Wonka-val – ráeszméltem, hogy nincs sok időm, a filmnek hamar vége lesz, a lámpák kigyulladnak, én pedig átkozhatom magam egész nap, hogy elszalasztottam a lehetőséget. Végre elszántam magam, felmértem fejben a környezetem, becéloztam a hozzám közelebb eső kezét, és egy ügyetlen mozdulattal beleejtettem a kezem az ölébe. Először nem volt válasz, meg is ijedtem, hogy merész kis akcióm balul üt ki, ám csakhamar egy kedves szorítást éreztem a kezemen.

Kézen fogva jöttünk ki a moziból.

Mindez azért volt nekem olyan fontos, olyan becses, mert ez volt az első alkalom, hogy igazán kellett tennem egy lányért. Nem volt minden olyan egyértelmű, előre „megbeszélt”, nem tudhattam, hogy mely cselekedetem milyen reakciót idéz elő.

Mondanom sem kell, hogy a film újbóli megnézésével bizony felfrissültek ezek az emlékek, és még megannyi más is. Olyannyira foglalkoztatott a dolog eztán, hogy még az álmomba is beférkőzött;

Álmomban egy utcai forgatagban sétáltam, ég tudja mi dolgom volt arrafele. Keresztezte utamat valaki akit jobban megnézvén felismertem. Ő volt az, kicsit más hajviselettel, más ruhával, mint én láthattam, de ő volt. Ráköszöntem, és gondoltam, hogy megyek is tovább, nem akarok ráakaszkodni, elvégre már nincs semmi közös dolgunk. De ő hirtelen fordult egyet, és az oldalamra állt, jött mellettem, hogy beszélgessünk. Örültem is a lehetőségnek, ám hamar nyoma veszett az egyik utcasarkon. Megijedtem. Összevontam szemöldököm és próbáltam visszaemlékezni, merre láttam a forgatagban eltűnni.

Futni kezdtem, hogy utolérjem. Szaladtam kétségbeesve, benyitottam a városban minden házba, feltéptem minden ajtót. Az embereket nem zavarta, ahogy idegesen rángatok minden kilincset, rúgok be minden ajtót, szakítok fel minden zárat, hogy megzavarom őket az otthonukban, nem foglalkoztak velem, csak néztek. Én pedig csak kerestem mindenhol és bűntudatom volt, hogy elvesztettem.

Exhibicionizmus ami nekem is sok

...ehh, borzalmas ez a gépfüggőség. Mindent kihúztam már a laptopból, hibernáltam összecsuktam, lementem a konyhába inni és közben eszembe jutott, hogy "de'iszen én írni akarok!"

Gép elé lehuppan, felnyit, indít, jelszó bead, egeret rágyug, és itt is volnánk. Ha már itt vagyunk, akkor megnézzük még a fórumokat és egyéb közösségi blogokat, melyeket folyamatosan látogatok, hátha van egy-egy új hozzászólás, néhány kedves dicséret, egy megtorlandó sértés, esetleg egy megcáfolandó állítás, vagy csak egy poén ami arra vár, hogy hangos csattanóval lecsapjam.

Szerencsére már ezeken is túl vagyok, úgyhogy következzék a lényeg:

Épp a bitek végtelen tengerén szörföztem, mikor barátom ugrott fel windows taskbar-omról, egy Messengerablak képében. Kérdezte, hogy nem akarom-e megmutatni a szűkebb nagyvilágnak a képeimet.

Anno, mikor sulimban kint ültem szünetben, az iskola aulájában, photoshop-tanárommal, ő látva pár másik osztálytársamat – akik nagy fotóművészként már több helyen megjelentek –, valamint az én munkáimat, megkérdezte, hogy "És neked mikor lesz kiállításod?"

"Legyen akinek van hozzá elég nagy arca..." – válaszoltam.

Szóval visszakérdeztem barátomnak, hogy ugyan hol, minek és milyen keretek között? Azt mondta, hogy ez egy lehetőség ifjú művészeknek a bemutatkozásra.

Mondom, akkor az épp elég is nekem, én ugyanis mérnök akarok lenni, a művész az én szemeben ritka gusztustalan fajta. Veszélyes dolog ez a művész téma, múltkor elkezdtem írni róla egy bejegyzést, aztán az ötödik oldalán abbahagytam és rájöttem, hogy ennyi mindent nem rakhatok ki a blogra. De egyszer még bővebben visszatérek rá.

Különben is, amiket én csinálok... most kommolyan, van köztük olyan, amit valaki jószívvel kinyomna egy – teszemazt – A3-as fényes lapra, és kipakolgatná egy galéria falára, hogy "jajdejó"?
Igaz, hasonló vitában már mondták egy ismerősömnek azt is, hogy "a Ráday utcán ennél silányabb dolgoknak is jobban tudnak már örülni mint gondolnád..." No igen, csak a megfelelő sznob réteget kell megtalálnod, akinek már úgyis mindegy, hogy mit tolsz elibe.

Sosem fogom elfelejteni egyik kiváló barátom monológját. Elmesélte, hogy egy ismerőse rávette, már ugyan csináljon már végre egy kiállítást, mert úgyis olyan ügyes dolgai vannak – és tényleg –, mutassa már meg magát. Belevágott a megnyitó részletezésébe.

...érted komám? A sok ki művészp_csa ott bagózott, olyan végtelenül lehetetlen kéztartással fogva a cigit, hogy ők most KORTÁRS MŰVÉSZ (!) megnyitóján vannak. Nem bírtam, 15 perc után haza kellett mennem.

Volt egy lány, ő is fantasztikusan el tudta magát adni, volt egy tucat kiállítása, tört előre magabiztosan – bár könnyű volt a lelkébe tiporni –, de a lelkét nem szerettem... kitűnő "művészalapanyag".
Bocsánat.

Az egészet összefoglalva; nem igazán szeretnék ott a sok "művészkével" egy teremben tipegni, mert:

1. Előitéletes paraszt vagyok, és nem bírom a fejüket.
2. Nem olyan nagy szám egyik képem sem, aztán ha ott van mellette valami igazán kidolgozott dolog akkor meg még zsugorítsam is a saját egómat.

Persze, valamilyen módon tök jó lenne megmutatni nagyobb közönségnek az egészet, bár azt mondom, hogy az ember ismerete nélkül a munkák nem olyan jók.

Más:
Reggel találtam a szobámban ilyen furcsa szőrös izét. Anyám és egy barátom is azt mondta, hogy tartsam meg, jó lehet még, én viszont nem vagyok benne biztos, hogy fel vagyok készülve egy ilyen izé eltartására. Egyébként a szám körül élősködik. Nézzétek meg.

Első bejegyzés, amolyan próba szintjén

Nnah, volt ugyanis az az elhatározás, hogy blogolni fogok. Hogy minek, azt ugyan nem tudom, de hát minden egyszeri ember ír már blogot, akkor miért pont én maradjak ki?

Nos, végül is pont EZ lenne rá a legprecízebb ok.

No de mindegy, ne pont attól legyek már okosabb, hogy kiamaradok a hülyeségből, igaz-e?
A szánin valaki azt mondta, hogy blogot csak a hülyék írnak, meg Mi...
Hát, hogy én hova fogok tartozni, az később kiderül.
Hogy miről fog szólni? Biz azt sem tudom még.
Igyekszem, nem egy világfájdalmat sűríteni az idevetett byte-okba, mégha néha hajlamos is vagyok az ilyesmire.
Legfőbb problémám jelenleg az, hogy megint elfelejtettem lefeküdni.
Most épp hajnali 2 (kettő) óra van, és úgy nagyjából 4 óra múlva nekem iskolába kellene mennem.
Nos, jó éjszakát (még amennyi van belőle), én megpróbálom eltenni magam és legközelebb, tán valami hasznosat, érdekeset is írok.