Punk is dead

Nézegettem vissza a fénykép archívumomat, majd felsóhajtottam;

Jó volt punknak lenni...

Persze, nem ordítoztam soha az utcán, PET-palackos borral a kezemben, százast tarhálva, sőt, még Anyunak is szót fogadtam, de ahogy elnézem a képeimet, más volt az életem 3-4 éve – habár ebben semmi meglepő nincs, sőt így van ez rendjén elvileg.

Mindig a régi emlékekbe vágyom vissza. Egyedül gimnázium végén jöttem rá, hogy most nagyon jó – még ha sok nyűgöm is volt. De annak hamar vége lett.

Vajon ha a jövőbeli énem visszanézne most rám, ő is ugyanolyan boldog nosztalgiával szemlélne, irigykedve, mint én azt a Wilikát aki pár éve elkezdett biciklizni, és az égvilágon mindent lefényképezett, felblogolt?

It's awesome!

Míg a használtruha-boltban dolgoztam, minden második csütörtök estém azzal telt, hogy a személyzet többi tagjával le kellett vállfázni a teljes árukészletet – lefogyasztott kínálat esetén is fél vagy egy tonna ruha és egyéb ócskaság – és zsákokba hajtogatni, majd a megérkező árut – az már vígan több lehetett, mint egy tonna – lecibálni 10-15-20 kilós zsákok formájában a szállító autóból, és kiaggatni a boltba, miközben éktelen mennyiségben dől a por és a kosz.

Tavaly áprilistól minden ilyen csütörtökön ott voltam, majd mikor egyszer szeptemberben megbetegedtem, és első ízben nem voltam hajlandó lázasan bemenni, ki is lettem rúgva – szerencsémre pont az előtte való napon hívtak egy cégtől, hogy aktuális-e még a jelentkezésem, mint webgrafikus.

Most már fél éve, hogy nem dolgozom ott. Úgy tűnik, azóta már hetente van árucsere.

Valahányszor rossz a kedvem, arra gondolok, hogy hány árucserén nem voltam már ott, és minden ilyen gondolattal egyre boldogabb leszek.

Snoopy

Emlékszem régen mennyit videóztam. Testvéreim és szüleim rengeteg VHS-t töltöttek meg nekem különféle műsorokkal, amit rendszerint arról a két csatornáról vettek fel, ami akkoriban elérhető volt, vagy esetleg elkértük a Gabi bácsiék videóját, és akkor ment a kalózkodás – amiről persze fogalmam sem volt akkoriban, hogy illegális.

Egyik kazettán ott volt az 1972-ben készült Snoopy gyere haza! című rajzfilm. Számtalanszor megnéztem, aztán valahogy elvásott a kazetta egy fiók mélyén. Nemrég – úgy 16-18 év elteltével – újra láthattam ezt a rajzfilmet, és a furcsa nosztalgikus sokk mellett egy csomó más érzés is megfordult bennem.

Tény, hogy megvannak a maga hiányosságai a filmnek – nem véletlenül csak a negyedét hozta vissza eleinte a készítésbe fektetett pénznek –, de most felnőtt fejjel nézve meglepődtem, hogy mennyire a felnőttek problémáiról szól.

Láthatunk benne egy örök lúzer fiút, akinek nem sok tekintélye van, még saját kutyája sem tiszteli, ám mégis életképtelennek érzi magát nélküle, aztán egy kedves, magányos lányt, aki reménytelenül keresi mások figyelmét, szeretetét.

...és persze ott van persze a főhős, akin keresztül a régi és új kapcsolata között vergődő, döntésképtelen ember dilemmáját kísérhetjük figyelemmel. Csak a film végén szabadul fel ebből a helyzetből, mikor egy külső tényező dönt helyette.

Tudom én, kicsit túlzás egy rajzfilmbe ennyi mindent belemagyarázni, és ha még tényleg benne is volna mindez, akkor is ormótlan dolog így kimagyarázni belőle.

Nézzétek meg ti is, mert szerintem érdemes;

Az arcom

Talán az arcommal lehet a baj.

"...ez a munka tuti be fog jönni, ezeknek kelleni fogok, hiszen az elvárásokban konkrétan a személyleírásomat adták meg"

Rengeteg munkára jelentkeztem mostanság, köztük nem egy olyan volt, amiben teljesen biztos voltam, amire úgy gondoltam, hogy keresve se találnának nálam jobbat – na jó, esetleg.

Valahogy mégsem kapkodnak értem, pedig "skillek" tekintetében sem állok rosszul.

"Miért nem mentem valami tündérnek vagy aranyhalnak?
Azokért a munkáltatók majd meghalnak!"
(Alvin és a mókusok – A jók oldalán)

Egy munka volt, amire nagyon szívesen felvettek, de mikor rájöttem, hogy amellett, hogy alig fizet, még az egészségemet is tönkreteheti – rekumbens biciklit kellett volna hajtanom promóciós céllal, amivel az a gond, hogy a fejem kb. pont a kipufogók magasságában lett volna, légzésvédelmet meg nem kaphattunk – illedelmesen sztornóztam a jelentkezésem.

Szóval térjünk vissza az első felvetésemre. Van némi gyakorlatom, precíz vagyok, tanulékony, képzett is, nyelveket is jól beszélek, mégis mi lehet a baj.

Egyedül az arcom nem tetszhet nekik amit az önéletrajzomba böktem.

(Amúgy vicces, a mai politikailag korrekt világban, hogy az önéletrajzba fénykép is kell.)

Stílus

Antirasszista rendezvényen, a rasszistákon élcelődni, mindenféle proli vicc tárgyává tenni a kopaszokat, mitől színvonalasabb, mint amikor valaki a híreket nézve egyszer csak elkezd cigányozni?

Vagy a szép hangon bazmeg-eket énekelgető Lily Allen és a bemutogató magyar színészek mitől szebbek a tojást hajigáló bomberjakós bácsiknál?

Jaj, nem értem én.

Mikor legyek diák?

– Szóval néztük az önéletrajzodat, és láttuk, hogy erre a munkára alkalmas lennél teljesen. Tudnád vállalni minden hétköznap?
– Már nem azért, de ez nem diákmeló? Mikor legyek akkor diák?

Neménvagyok

A kaland a tökéletes vállalható meló felkutatására még mindig tart.

Egyszer majdnem lettem pénzügyi tanácsadó. Nem száz százalékig az a bepalizós, zaklatós munka, de emberekkel kellett volna bratyiznom, szépen felöltözve, annak reményében, hogy elég szimpatikus vagyok ahhoz, hogy a papíromon lévő kis mezőbe beírják a nevüket, kezet fogjunk, én meg a leeső kis százalékot mosolyogva várjam a számlámon.

Amikor elmentem a felvételi beszélgetés után a "beetetésre" – esti kis event, ahol a friss kandidátusok csillogó szemei elé tárják, hogy mi is ez az egész – volt egy prezentáció, nagy álomautókkal, rettentő vicces, és jófej vezetőkkel, felső vezetőkkel, hathatós zenékkel.

Valamint volt egy videó a legutóbbi évértékelő buliról, melyben vidám fiatalok, drága öltönyökben, seggszúró cipőkben, pasztell színű nyakkendőkben, egy fekete hummer limuzin utasterében vigadtak elektronikus zenére, pezsgőt pohárból, Jägert csak úgy az üvegből iszogatva.

A videó után a prezentációt tartó fiatal úr megkérdezte bizakodó vigyorral, hogy "ez hogy tetszik". Figyelve a körülöttem ülők arcát – valamint belegondolva, hogy magányos éveimben tán akkor voltam a legboldogabb, mikor a nyári éjszakában, egy csapat furcsa alakkal egy kivénhedt biciklin tekertem Budapesten keresztbe-kasul, és hajnalban egy pékségben tömtük meg magunkat süteményekkel, az isten háta mögött, olyan utcában, amiknek név se jutott, csak számozás –, meg amúgy is diplomatikus jellem lévén jobbnak tartottam megtartanom véleményem, egy egyszerű mosolymegvonással "reagálni".

Mindezek ellenére, erőt vettem magamon, és elmentem az első betanításra, amiben az ügyféllel való tárgyalás menetét tanították, különféle technikákat mások meggyőzésére. Érdekes volt, szép volt, de másnap felhívtam a vezetőmet, és meg mondtam, hogy nekem ez nem fekszik.

Egyelőre különféle nyomdákat, grafikai stúdiókat bombázok az önéletrajzommal, illetve az MK-nak rajzolgatok, ami felettébb jólesik.

Ingyenélők

A múltkori felfedezésem után újabb érdekes melót találtam; A Junior Risk Manager-t. Lefordítva, ha jól sejtem, az illető azt latolgatja aktusok előtt, hogy vajon el fog-e szakadni a gumi.

Egy biztos; ha nekem egyszer gyerekem lesz – nem –, akkor biztos egész fiatalon elhajtom majd dolgozni.

Ha lesz pénzem, támogatom ameddig csak tudom, nem is azért találtam ki.

De amilyen fanyalogva görgetem a diákmunka oldalakat lefelé, az egyszerűen szörnyű. A vicces az egészben az, hogy valahányszor dolgoztam valamit, sosem éreztem különösebb nyűgnek, csak egyszerűen rábírni nem tudom magamat némelyikre. Nem szimpla lustaság az oka, sokkal inkább a bizonytalanság, a kudarctól való félelem, meg egy csomó egyéb valós, vagy kreált félelem.

Mondhatni nem szoktam hozzá, hiába tudok bármit megcsinálni, egyszerűen túl sok mindentől tartok.

Egyébként azt nem értem, hogy a DIÁKmunkák között miért vannak hétfőtől péntekig tartó állásajánlatok. Úgyértem... a diák az én világomban hétfőtől péntekig inkább az oskolában ül és diákkodik, esetleg van egy-két napja mikor teljesen szabad, leginkább délután ér rá, de nem egész héten, rendes, nyolc órás műszakokban.