Privát fesztivál

Wilika néhány barátjával sátorozni megy hétvégén a Senki-szigetre. Mint látjátok, alaposan felkészült a kis kirándulásra.

A választék: Főzött kakaókrémes-diós, lekváros-diós, diós, és fahéjas. Szándékomban állt még egy adag tonhalas-olivás palacsinta készítése is, de rájöttem, jobb a béke.

Tehát a hétvégén nem leszek megint.

Na

E!

(Wilika: 121) 

Tik-Tak

Most tényleg 20:00-kor tudom meg?

Legalábbis azt mondták, hogy este nyolc órakor jönnek ki a ponthatárok. Vagy valami ilyesmi volt.
Jó, én azt értem, hogy tavaly 80 ponttól, már felvették a könnyűiparra az ifjakat, nekem meg több mint 40 pont fórom van ezáltal értelmetlen, idegesítő és ostoba ez az egész bejegyzés, de ugye az ember mégis szereti biztosan tudni a dolgokat.

Tehát most picsogok, rinyálok. Gondoltam, grafomán igényeim kielégítésével próbálom elütni az időt, addig míg meg nem tudom a végleges eredményt. Grafomániám mellett – ha van ilyen – grafikai kreativitásomat próbálom majd érvényesíteni, lévén, hogy egykori kedvenc oldalam a Design21 újra üzemel, és új avatárt kell a fiókomnak csinálnom.

Kezdek ideges lenni. Most már nem is a sorsom aggaszt.
Részint idegesít, hogy a jó magyar technikának és erőforrásmegosztási szokásoknak megfelelően a felvi.hu szervere nem bírja el a kiváncsi diákságot.

De méginkább idegesít, hogy a szomszédban megint itt viribel a két náci punkgyerek. Ne értsetek félre, valahol a szívem egy rejtett zugában nekem is ott zúgnak a különféle jelszavak, jelképek – bár messze nem azok amiket ezek kántálnak most az erkélyre kiállva, nagy hősiesen, bele a Dunáról jövő békakuruttyolásba.  Egyébként is, sok minden van ami most boldoggá tenne, de az ablakomon beordító zsidózás, és borgőzös Tankcsapda dallamok, a legtávolabb vannak tőle. 

Ha sokáig kell ezt hallgatnom, akkor elpattan a fejemben a biztonságizsinór és átmegyek a mosófával, aztán 52 kiló ide, vagy oda, elverem mindkét punkot, meg a rühedző kis szukájukat is.

És igen, most agresszív voltam, és vulgáris. Vegyétek tudomásul.

Offline meg a többi

Képzeljétek! Voltam egy találkozón és mindenki 20 évesnek nézett! Hát nem fantasztikus? Mire nem jó ez a szakáll(szerűség). Tavaly még megkérdezték tőlem, hogy melyik gimnáziumba felvételizem.

Múlt héten voltam lenn falun. Fényképeztem csigát, csigát, kilincset és csigát. Most is oda megyek úgyhogy egy kis darabig egyáltalán nem leszek.

Ma viszont elmentem autókázn. Meglestem a földeket, és a nagy Duna partot. A földekre napraforgóért mentem ki, ám találtam még valaki érdekeset ott:

Csuhaj!

Ejha, csuda dolgok történtek kis világomban mostanság.

No igen, az első nem olyan jó, ugyanis itthon maradtam a volt gimim által szervezett táborból. A terv szerint 5 volt osztálytársammal mentünk volna a zemplénbe, ám 48 jelentkezőből 49.-nek mentem és mivel minden fillérről számlát kell adniuk a szervezőknek, így nem mehettem az előre megszabott kereten kívül.

Ám, az indulás hajnalán egy telefon ébresztett. Barátaim közölték, hogy valaki lemondta az utolsó pillanatban az utazást – csak tudjam meg ki volt az –, így megüresedett egy hely, úgyhogy azonnal kapjam össze magam, jönnek értem. Sajnos sehogysem tudtam nekik elmagyarázni, hogy tíz perc alatt egy hétre én bizony nem tudok felkészülni, valamint ruhaállományom egy része még mindig Budán van, az itthoni szekció nagyja pedig épp a mosógépben bukfencezik, és szeretném az elkövetkezendő héten öltözködésemet két poló korlátait meglépve, kissé változatosabban alakítani.

Nemutolsó sorban a vízipipámba sem volt szén, az pedig alapfeltétele egy társas utazásnak. Ugyi?

Monológom, mint mondtam nem győzte meg őket, nem is fűztem verbális meggyőzőképességemhez – a fizikai már egyenesen vicc – több reményt, tehát galád módon kikapcsoltam a telefonom és úgy döntöttem, hogyha kopogtatnak az ajtón, akkor nem vagyok itthon.

No de a lényeg.

Régi álom. Most valóság. Mily' fantasztikus! Kaptam egy Fuji Finepix 6500fd-t.

Oooh, nice by ~Willy87 on deviantART

Majd lesznek képek is vele, egyelőre, mint láthatjátok, csak én pózoltam vele – és kicsit feljavítottam a bőrömet Photoshoppal.

További nagy öröm, hogy beszereztem néhány ív pólónyomó fóliát. A legelső próbálkozás annyira megtetszett nővéremnek, hogy most a fél család kiwis pólót akar tőlem.

Mint láthatjátok, a Bijáccsos mintát is pólóra vittem, de ahhoz, hogy ezen a fantasztikusan sárga pólón az eredetihez hasonló(bb) színekben látszódjék, úgy tűnik, a teljes sárgatartalmát vissza kell vennem a képnek. Szurkoljatok, hogy a következő próbálkozás sikerüljön.

Nem utolsósorban, nézzétek mit vettem még:

 

Keep it cool

Adatmentés... azt olvastam valahol, hogy használ neki. Hát nem tudom... Lehet, hogy hasznosabb lenne az egész, ha egy üveg szörpöt is betennék mellé.
Nekem mindenképp.

Willy és az emlékgyár

Készül már egy bejegyzés a képregényben – á, még képsornak is kevés – előrevetített gondolataimból, de előbb még leírnék valami mást;

Ugye azt már mondtam, hogy voltak barátnőim, és azt is, hogy egy kivételével mindegyikkel összevesztem. Azt is említettem, hogy az a kivétel bizony még sokáig hiányzott, majd egyszer végre megszabadultam keserédes emlékétől.

Valamelyik nap egyik kedvenc oldalamon barangoltam, és belefutottam egy témába, melyhez lazán kapcsolódott Roald Dahl, Charlie és a csokigyár című regényének a filmfeldolgozása. Beszélgettem ott egy emberrel a témában, és eszembe jutott, hogy nekem bizony csak a régi feldolgozás van meg – bizony, nem Tim Burton volt az első –, úgyhogy hamar be is szereztem az újabból egy kópiát.

No igen, de ehhez a filmhez egy nagyon szép emlékem fűződik. Ezt a filmet ezzel a bizonyos lánnyal láttam, ezzel akivel nem sikerült összevesznem – mellesleg azóta nem is voltam moziban. Emlékszem, elhatároztam magam, hogy a mozi sötétjében, lesz ami lesz, én meg fogom fogni a kezét ennek a lánynak. Persze odabenn ez már nem volt ilyen egyszerű. A film élvezete mellett, nem keveset aggódtam, miként fogom vajon tervemet véghezvinni, és ha sikerül, vajon milyen válaszra számíthatok. A végkifejletnél – mikor Willy Wonka találkozik rég nem látott apjával, Dr. Wilbur Wonka-val – ráeszméltem, hogy nincs sok időm, a filmnek hamar vége lesz, a lámpák kigyulladnak, én pedig átkozhatom magam egész nap, hogy elszalasztottam a lehetőséget. Végre elszántam magam, felmértem fejben a környezetem, becéloztam a hozzám közelebb eső kezét, és egy ügyetlen mozdulattal beleejtettem a kezem az ölébe. Először nem volt válasz, meg is ijedtem, hogy merész kis akcióm balul üt ki, ám csakhamar egy kedves szorítást éreztem a kezemen.

Kézen fogva jöttünk ki a moziból.

Mindez azért volt nekem olyan fontos, olyan becses, mert ez volt az első alkalom, hogy igazán kellett tennem egy lányért. Nem volt minden olyan egyértelmű, előre „megbeszélt”, nem tudhattam, hogy mely cselekedetem milyen reakciót idéz elő.

Mondanom sem kell, hogy a film újbóli megnézésével bizony felfrissültek ezek az emlékek, és még megannyi más is. Olyannyira foglalkoztatott a dolog eztán, hogy még az álmomba is beférkőzött;

Álmomban egy utcai forgatagban sétáltam, ég tudja mi dolgom volt arrafele. Keresztezte utamat valaki akit jobban megnézvén felismertem. Ő volt az, kicsit más hajviselettel, más ruhával, mint én láthattam, de ő volt. Ráköszöntem, és gondoltam, hogy megyek is tovább, nem akarok ráakaszkodni, elvégre már nincs semmi közös dolgunk. De ő hirtelen fordult egyet, és az oldalamra állt, jött mellettem, hogy beszélgessünk. Örültem is a lehetőségnek, ám hamar nyoma veszett az egyik utcasarkon. Megijedtem. Összevontam szemöldököm és próbáltam visszaemlékezni, merre láttam a forgatagban eltűnni.

Futni kezdtem, hogy utolérjem. Szaladtam kétségbeesve, benyitottam a városban minden házba, feltéptem minden ajtót. Az embereket nem zavarta, ahogy idegesen rángatok minden kilincset, rúgok be minden ajtót, szakítok fel minden zárat, hogy megzavarom őket az otthonukban, nem foglalkoztak velem, csak néztek. Én pedig csak kerestem mindenhol és bűntudatom volt, hogy elvesztettem.

Szpídszumma

Nos, szerdán kézhezkaptam az érettségim eredményét. Dicséretet kaptam. Hogy mire, azt ugyan nem tudom, mert 82% lett a vége, de mindenesetre elsőként hívtak ki.

Aztán barátommal leugrottunk a Duna partra vízipipázni. Afféle látványosság lett belőlünk, mert mindenki megrökönyödve nézett – egy bácsi, ahogy lassan elhaladt mellettük az autójával, még jó darabig nézett vissza ránk. Csoda hogy nem ütött el senkit (a dohányzás öl).
Egy rettentő lelkes fiú viszont hihetetlen örömmel – annyi fogat ti még nem láttatok egyszerre – csodálta meg a nálunk lévő készséget, mikor már cipeltük hazafele.

Most pedig megint le fogok menni falura, tehát offline leszek több mint 48 óráig.