Alaptalan általánosítás

Születésnapomon - melyet az üdvözlet-, és jókívánságdömping elkerülése végett gondosan átállítgattam a közösségi szájtokon - esett meg velem;
Amúgy is meg szoktam állni a zebránál a biciklivel, de miután láttam, hogy az előttem lévő autó alaposan lefröcskölte a járdán várakozó hölgyet, már eszembe sem jutott volna átiszkolni előtte. Megálltam - ezzel a komótos géppel amúgy sem nehéz - amire persze felordít mögöttem egy duda. Rákiáltok, hogy "zebra!"
Erre satu, jellegzetes "kibelezem bazmeg" mozdulattal kézifék be, és kipattan a régi, poros, fehér opelből az úriember;
- Leszeggyelek a bicigliről köcsög?
- Inkább tanuld meg felismerni a zebrát.

Najó, nem egy régi opel volt, hanem egy vadiúj fekete audi ásokas, csak borzasztóan éreztem magam, hogy megint csak az általánosítást táplálom.
Verekedés természetesen nem lett, visszaszállt, és padlógázzal, nagy hanggal elhajtott.

De van, de van!

– ... de biztosan csajozni mész!
– Jézusom, miért gondolod?
– Hát mert nincs olyan hülye, aki azért megy el bringázni, mert esik az eső!

Lánc

...szóval kezdődött az egész ott, hogy a téli sós latyak elvékonyította a felnimet, és a szabvány 10 bar szétröpítette a mindeddig hűségesen szolgáló készséget.

Eztán az idegsérültek félmosolyával – mert ugye pótkerék híján nem tekerhettem, ám utazhattam Tündémmel – megvettem a bérletemet, és felszálltam a buszra. Egész télen nem tudott ledönteni se az eső, se a mínuszok, se ezek kombinációja, ám a BKV öt nap alatt teljesen leigázott. Úgyhogy Tündével el is mentünk a helyi ügyeletre, ahol a doki javasolt nekem valami 4000 HUF értékű tüneti gyógyszert, valamint beadott a nővér egy injekciót. A hétvége alatt a nagyját kihevertem, a többit pedig szép lassan.

Ám a szúrás helye így két hét elteltével igencsak fájdogál. Olyannyira, hogy be sem tudom hajlítani kényelmesen a lábamat, Így a ma reggeli BAM! nyitóra sem tudtam kitekerni a Gödörhöz, csak bicegtem fel-alá a suliban, azt játszva, hogy én vagyok a Doktorház.

Anyagfáradás

Tudtam, hogy nem úszom meg csak úgy a múltkori pocsolya alatt lapuló kátyút...

– Akkor most nem tudsz menni vele?
– Nem Nagyus, most nem...

Legalább buszozhatok Tündével, meg hallgathatok zenét.

azok a kis karéjok ott a felni anyagából vannak...

Életveszély

Szikrázó napsütés, gyér forgalom, maszk alá rejtett mosollyal tekerek át a Lánc hídon a Wamp felé, mikor a majdnem üres hídon rámdudál, majd kielőz egy Ignis.

Picit odalépek, be is érem a pirosban, lehúzom a maszkom, hogy beszédképes legyek, és benézek az ablakon, miközben rátámaszkodom a motorháztetőre. Bent hirtelen hatalmas fennforgás lesz.

A két bent ülő haragosan néz, hadonászik, az egyik hihetetlen határozottsággal berántja a kéziféket, felkapja a műszerfal alatt tárolt ütőeszközt, és próbál kiszállni, hogy testi erőfölényt demonstráljon mikor látja, hogy a lámpa zöldre vált.

Pedig nem sok híja volt, hogy a nadrágomba termeltem...

Persze csak a röhögéstől, mert kivételesen szórakoztató látvány, ahogy két felpaprikázott nyugdíjas egy nyeles fakefével fenyegetőzik, aztán ki sem bírnak szállni a kocsijukból, csak kapálóznak össze-vissza.

Menyneki

Na akkor most egy nyál és hepinesz-mentes bejegyzést is

Lehet, hogy úgy kéne rajzolni – meg úgy általában mindent – tanulnom, mint ahogy a biciklizés képességét elsajátítottam gyerekkoromban.

Lehettem vagy 6 éves, volt egy levetett bicikli, amit Svájcban élő rokonaink hoztak – nem viccelek; Zürich-i rendszáma volt a gépnek –, azon kezdtek tanítgatni. Volt pótkerekezés, vázhoz rögzített nyélen tologattak, de egyik sem volt eredményes.

Aztán mikor úgy esett a kedvem, kimentem a kertbe, magamhoz kaptam a bicajt – a pótkerekek már nem voltak rajta – és elkezdtem "silabizálni", próbálkozni. Először csak szimplán felkapkodtam a lábam és persze dülöngéltem, aztán meg-megpróbáltam elindulni. Természetesen pár hajtás után rendszerint eldőltem. Ha nem, akkor pedig a megállás volt bajos. Legalábbis a hivatalos formájában, de amúgy azzal sem volt igazi probléma, mert a kert végén álló masszív fakapu mindig megfogott – utánam még egy kaukázusi juhász ostromát bírta vagy 10 évig.

Aztán mikor már úgy tűnt, hogy megy a dolog, akkor kimerészkedtem az utcánkba – forgalmatlan, sóderes-földes út volt – kicsit nagyobb távolságokra. A nagyobb távolság nagyobb elérhető sebességgel járt, amire a megállóképességem nem volt felkészülve, így mindig a kormány fölött átrepülve, tenyeremmel a sódert végigsimogatva álltam meg.

De valahogy nem fájt, és egyszer sem hagytam abba, pedig eleinte tudtam, hogy amint elindulok, jó eséllyel el fogok dőlni. Tudtam, hogy nem lesz sikeres a dolog, de valahogy megtanultam.

Ma, felnőtt fejjel, kicsit több értelemmel, már nem tudok ilyet. Ha valamiről tudom, hogy nem fog menni, nem lesz jó, inkább bele se vágok, mert hitványt nem akarok alkotni.

Igazi

Az a nem bicikliző barátnő, aki beengedi a megfáradt biciklis fiú drótszamarát a saját szobájába és alá is ágyaz neki meghitványult rongyokkal, igazán szeret.

Fix agyak evangéliuma 3/5

Hóban

Hóban biciklizni, még mindig szép

Igaz, hogy lecentizett egy fehér BMW, meg egy taxi, de az elsőnél még aludtam, a másodiknál meg már egy friss ötös vizsga élményével mentem épp hazafele, szóval nem zavart különösebben. De minden olyan nyugodt volt.