Segítség

Ma sem volt energiám megváltani a világot, de még egy éhező afrikai országon sem sikerült segítenem.

Viszont hazafele amint gurultam nyugisan a Krisztina körúton a Déli fele, egyszer csak láttam hogy a parkban valaki a biciklijét az első kereket felemelve tolja. Láttam, hogy nincs lakat az első keréken, tehát nem valószínű, hogy lopta, így alighanem műszaki hiba kényszerítette őt a parkba.

Felugrottam a járdára és megkérdeztem, hogy tudom-e segíteni valami szerszámmal. Az úr láthatóan örült, és elpanaszolta, hogy szétment a felni, és megakadt az első kerék.

Csakugyan, egy elég csúfos felütést kaphatott a felni, mert kinyílt egy helyen két oldalra, és fennakad a canti-fékek között. Mondtam, hogy ezt helyreállítani bizony én sem tudom, de legalább kioldhatom a fékét, hogy forogjon a kerék, és tolni tudja.

Gyorsan mozgásképessé tettem az öreg montit, majd elbúcsúztam. Az úr nyújtotta a kezét, bemutatkozott és mondta, hogy a közeli hotelben kertész, ha valamivel meg tudja hálálni, akkor keressem meg.

Valószínű, hogy nem Mátyás király volt kertészlegénynek öltözve, így gyanítom, hogy nem esem el soktól, hogyha nem látogatom meg a munkahelyén a "jussomat kiváltani", de az a hála amivel nyújtotta a kezét, már elegendő fizetség volt.

Mindez valami 3 percet vehetett el a hazautamból.

Biciklisek okozta dugó

Csorgunk nyugisan a dugóban az autók között, mire dudálnak ránk. Hátranézek, ideges szőke anyuka kapálózik a piros suzuki kormánya mögött. Mosolyogva én is elkezdek hadonászni, mire Tünde megkérdi mit csinál a néni? Hát mondom... ilyen csuklócsavargatós indiai táncot jár a kormány mögött - mondom és a fejem fölött tekergetve a kacsóimat, csípőkörzéssel illusztrálom.
Néni kiabál tovább, de nem hallani semmit, mert fel van húzva az ablaka. Nagy nehezen értésére adjuk, hogy ha lehúzza, akkor kétirányúvá fejlődik a kommunikáció. Végre ledől a gát, megtudjuk a problémáját:

"Nem lehet tőletek menni"

Néma csend, gyors reboot, Tünde folytatja a beszélgetést: "De hát dugó van, hova mennél lelkem?" Néni erre elkezdi túráztatni a motort, mire belőlem kiszakad a röhögés.

Gonosz dolog, de a végére már kifejezetten élveztem amint láttam, miként lesz egyre idegesebb a néni. Olyasmi érzés, mint amikor egy pár hónapot telemarketingeztem, és megtanultam jól érezni magamat a dühös emberektől. Ha valaki tudta azt mondani, hogy "Bocsi, de baromira nem érdekel" vagy "Szakaggyámálerólam!" azt hagytam is. Ha valakin hallottam, hogy direkt veszekedni akar, azzal jól szórakoztam. Ki tudja hány agyvérzésnek voltam a hálátlan kiváltója.

Egyszer mesélte valaki cm fórumon, hogy a gyermeküket autózó szülők a legagresszívabbak. Lassan akár – mert miért ne? – hihetnék ennek az általánosításnak is, mert a néni mögött két lurkó volt a hátsó ülésen – bekötetlenül –, és egyszer mikor zebrán ki akartak vasalni belső sávban, aztán még jól be is mutattak utána, szintén egy apuka vezette az autót, a gyerekkel az anyósülésen.

Úgyhogy mostantól a gyerekes autósokat is nagy gonddal utálni fogom. Listaelem hozzáadva.

Alaptalan általánosítás

Születésnapomon - melyet az üdvözlet-, és jókívánságdömping elkerülése végett gondosan átállítgattam a közösségi szájtokon - esett meg velem;
Amúgy is meg szoktam állni a zebránál a biciklivel, de miután láttam, hogy az előttem lévő autó alaposan lefröcskölte a járdán várakozó hölgyet, már eszembe sem jutott volna átiszkolni előtte. Megálltam - ezzel a komótos géppel amúgy sem nehéz - amire persze felordít mögöttem egy duda. Rákiáltok, hogy "zebra!"
Erre satu, jellegzetes "kibelezem bazmeg" mozdulattal kézifék be, és kipattan a régi, poros, fehér opelből az úriember;
- Leszeggyelek a bicigliről köcsög?
- Inkább tanuld meg felismerni a zebrát.

Najó, nem egy régi opel volt, hanem egy vadiúj fekete audi ásokas, csak borzasztóan éreztem magam, hogy megint csak az általánosítást táplálom.
Verekedés természetesen nem lett, visszaszállt, és padlógázzal, nagy hanggal elhajtott.

De van, de van!

– ... de biztosan csajozni mész!
– Jézusom, miért gondolod?
– Hát mert nincs olyan hülye, aki azért megy el bringázni, mert esik az eső!

Lánc

...szóval kezdődött az egész ott, hogy a téli sós latyak elvékonyította a felnimet, és a szabvány 10 bar szétröpítette a mindeddig hűségesen szolgáló készséget.

Eztán az idegsérültek félmosolyával – mert ugye pótkerék híján nem tekerhettem, ám utazhattam Tündémmel – megvettem a bérletemet, és felszálltam a buszra. Egész télen nem tudott ledönteni se az eső, se a mínuszok, se ezek kombinációja, ám a BKV öt nap alatt teljesen leigázott. Úgyhogy Tündével el is mentünk a helyi ügyeletre, ahol a doki javasolt nekem valami 4000 HUF értékű tüneti gyógyszert, valamint beadott a nővér egy injekciót. A hétvége alatt a nagyját kihevertem, a többit pedig szép lassan.

Ám a szúrás helye így két hét elteltével igencsak fájdogál. Olyannyira, hogy be sem tudom hajlítani kényelmesen a lábamat, Így a ma reggeli BAM! nyitóra sem tudtam kitekerni a Gödörhöz, csak bicegtem fel-alá a suliban, azt játszva, hogy én vagyok a Doktorház.

Anyagfáradás

Tudtam, hogy nem úszom meg csak úgy a múltkori pocsolya alatt lapuló kátyút...

– Akkor most nem tudsz menni vele?
– Nem Nagyus, most nem...

Legalább buszozhatok Tündével, meg hallgathatok zenét.

azok a kis karéjok ott a felni anyagából vannak...

Életveszély

Szikrázó napsütés, gyér forgalom, maszk alá rejtett mosollyal tekerek át a Lánc hídon a Wamp felé, mikor a majdnem üres hídon rámdudál, majd kielőz egy Ignis.

Picit odalépek, be is érem a pirosban, lehúzom a maszkom, hogy beszédképes legyek, és benézek az ablakon, miközben rátámaszkodom a motorháztetőre. Bent hirtelen hatalmas fennforgás lesz.

A két bent ülő haragosan néz, hadonászik, az egyik hihetetlen határozottsággal berántja a kéziféket, felkapja a műszerfal alatt tárolt ütőeszközt, és próbál kiszállni, hogy testi erőfölényt demonstráljon mikor látja, hogy a lámpa zöldre vált.

Pedig nem sok híja volt, hogy a nadrágomba termeltem...

Persze csak a röhögéstől, mert kivételesen szórakoztató látvány, ahogy két felpaprikázott nyugdíjas egy nyeles fakefével fenyegetőzik, aztán ki sem bírnak szállni a kocsijukból, csak kapálóznak össze-vissza.

Menyneki

Na akkor most egy nyál és hepinesz-mentes bejegyzést is

Lehet, hogy úgy kéne rajzolni – meg úgy általában mindent – tanulnom, mint ahogy a biciklizés képességét elsajátítottam gyerekkoromban.

Lehettem vagy 6 éves, volt egy levetett bicikli, amit Svájcban élő rokonaink hoztak – nem viccelek; Zürich-i rendszáma volt a gépnek –, azon kezdtek tanítgatni. Volt pótkerekezés, vázhoz rögzített nyélen tologattak, de egyik sem volt eredményes.

Aztán mikor úgy esett a kedvem, kimentem a kertbe, magamhoz kaptam a bicajt – a pótkerekek már nem voltak rajta – és elkezdtem "silabizálni", próbálkozni. Először csak szimplán felkapkodtam a lábam és persze dülöngéltem, aztán meg-megpróbáltam elindulni. Természetesen pár hajtás után rendszerint eldőltem. Ha nem, akkor pedig a megállás volt bajos. Legalábbis a hivatalos formájában, de amúgy azzal sem volt igazi probléma, mert a kert végén álló masszív fakapu mindig megfogott – utánam még egy kaukázusi juhász ostromát bírta vagy 10 évig.

Aztán mikor már úgy tűnt, hogy megy a dolog, akkor kimerészkedtem az utcánkba – forgalmatlan, sóderes-földes út volt – kicsit nagyobb távolságokra. A nagyobb távolság nagyobb elérhető sebességgel járt, amire a megállóképességem nem volt felkészülve, így mindig a kormány fölött átrepülve, tenyeremmel a sódert végigsimogatva álltam meg.

De valahogy nem fájt, és egyszer sem hagytam abba, pedig eleinte tudtam, hogy amint elindulok, jó eséllyel el fogok dőlni. Tudtam, hogy nem lesz sikeres a dolog, de valahogy megtanultam.

Ma, felnőtt fejjel, kicsit több értelemmel, már nem tudok ilyet. Ha valamiről tudom, hogy nem fog menni, nem lesz jó, inkább bele se vágok, mert hitványt nem akarok alkotni.