Egy száz kilós hulla eltűntetése

Nemrégiben egész különöset álmodtam.

Megöltem egy embert. A folyamat maga nem rémlik, csupán a tény, hogy megtörtént. Mit tehettem mást, az éj leple alatt kivittem valahová és elástam. Letudtam, és elkönyveltem magamban, hogy ennyi, ezt ugyan meg nem találják többé, pár év és elfelejtem az egészet.

Ég tudja miért, de később kénytelen voltam még egy embert eltenni láb alól, ha jól emlékszem hirtelen felindulásból történt. Becsavartam nejlonba, és otthagytam a pincében – a régi kevei házunk 100m²-es, ezerféle kacatot rejtő pincéjének egyik zugába a salgóra. Ezúttal bonyolultabb volt a helyzet, ugyanis anyuék otthon voltak, és tudtam, hogy nem tudok kínos kérdések nélkül elindulni késő este, vállamon egy jókora zsákkal. Tovább nehezítette a dolgot, hogy ez az áldozat meglehetősen kövér volt. Tudtam, egyben képtelen leszek felemelni, és kivinni, így hamar rájöttem, hogy nincs mese, meg kell felezni. Amint ezen morfondíroztam, fáradtan dörzsölgettem a szemeimet, és arra gondoltam, hogyha félbevágom, akkor kénytelen leszek a gerincét is átvágni – magasságára merőlegesen terveztem a felezést, úgy deréktájt –, és hogy azzal mi macera lehet, meg utána a kibuggyanó beleket is össze kell majd gyűjteni.

Mivel láttam, hogy ez így nem megy, és anyuék még mindig nem mentek el otthonról, a hulla ott maradt a salgón, zacskóba zárva. Teltek-múltak a napok, és egyre kínosabbnak éreztem, hogy a tetem szép lassan oszlásnak indul, és én még mindig nem tudtam kivinni és elásni.

Akkoriban elég sokat prokrasztináltam – dolgok folyamatos halasztása, elnapolása, halogatás – feltehetően ez a körülmény szülte ezt a bizarr álmot.

Álom megint

Azt álmodtam, hogy a Retrock tulaja munkát adott kiadványszerkesztőként.

Délután egykor kezdődött a munkaidőm, addigra már ott volt az asztalomnál egy csomó dühös megrendelő. Haragudtak rám, mert ők reggel kilenc óta vártak, hogy végre előadhassák nekem, milyen esküvői meghívókat akarnak.

Nem nagyon tudtam megértetni velük, hogy nagyon sajnálom, de nekem azt mondták, hogy délután kezdődik a munkám, továbbá azt sem vették figyelembe, hogy nagyon nehezen dolgozom, mert míg próbáltam felvenni a rendelésüket, egy hatalmas kígyó minden áron belém akarta mélyeszteni a fogait, amiket egész ügyesen távol tartottam magamtól a nyitott szájába nyúlva, felső állkapcsát megmarkolva.

Trombita

Álmomban vizsgázni voltam, amolyan államvizsga lehetett, csak az egész olyan volt, mint egy nagy csoportos terápia. M. Gergely barátom volt soron, épp valamilyen hangszeren játszott Szűcsági tanárnőnek, de nagyon jól, amire én úgy gondoltam, hogy tök jól menne egy jazz-es trombitaszóló, így hát odaugrottam, hogy megmutassam, milyen jól tudok trombitahangot utánozni. (Tényleg tudok olyat, vagy legalábbis valami hasonlót. Nem fárasztottam ezzel még senkit, csak a zuhany alatt próbálkoztam magányomban. Leginkább egy sérült trombitába vegyülő kakas hangjára emlékeztethetek olyankor.)

És ilyenkor jött a borzalom; tanárnő odafordult hozzám és szigorúan rendre intett, hogy ne zavarjam M. urat a vizsgában az én felesleges magánszámommal. Szemeiben láttam, hogy ebben a pillanatban mélységesen megvet, egy mitugrásznak tart.

Lehet, hogy államvizsgáig tényleg jó volna valamilyen hangszert megtanulni.
Csak úgy.

Mechanikus álom

Szóval a Kedves egyszer a mechanika tanárunkról álmodott, amint épp azon vacillál, hogy 3-ast, vagy inkább 4-est adjon az írásbelimre. Haha, gondoltam, micsoda tébolyult álom!

Aztán ezt félig-meddig el is felejtettem, eljött a vizsgaidőszak utolsó napja, a mechanika vizsga ideje. Sok rinyálás, kevés tanulás, még kevesebb alvás, reggel megyünk be vizsgázni, és én közben már az idegességtől bukfencezgető gyomromat markolva azon morfondírozom, mi az isten verését fogok mondani szüleimnek, ha megint megbukom.

Sebaj, azért neki kell menni a megmérettetésnek. Bent ülök a vizsgán, puska nincs, Szederné van, utóbbi paramétert figyelembe véve, az első helyénvaló – Dávid barátunk számológépét széthúzva a tanárnak összeszalad a két szemöldöke, mire Dávid felnéz, és megjegyzi mosolyogva; "az fizikai kémia!".

Három feladatot a négyből több-kevesebb magabiztossággal megcsinálok, negyedikre már ha akarnám sem tudnék időt fordítani, aztán vizsga végén kérdések szóban, válaszok írásban a papíromra, közben bőszen huzigálom át a képleteket az egyik feladatomban, sűrű "jajbazmeg"-eket mormogva a tenyerembe, javítgatva, végül beadom én is a papirost.

Tündével haza, pihenés, majd telefon Sanyitól, neki sikerült, jegyek fent a neptunon. Gép elé ülünk, bejelentkezem, és megnézem a rendszerüzenetet, majd hirtelen elfordulok a géptől, és a kezeimbe temetem az arcom;

...Műszaki mechanika II.' tárgyhoz tartozó Vizsgajegy eredményére Jó (Bejegyzés dátuma: 2010.01.22.) lett beírva...

Kis leszúrás Tündétől, a felesleges sírásért, majd ő is megnézi a jegyét.

Az álmában neki nem sikerült a vizsga de szerencsére a jósképességei még nem 100%-osak.

Megint

Állunk a Moszkva tér irányában a Mechwart ligeti kereszteződésben éjjel. Sehol senki. Nézem a lámpát. Piros. Várunk.

Ő előttem, négykézlábra ereszkedve a langyos aszfalton, én hátulról benne. Látom, hogy keresztbe most sárgul, majd pirosba vált, lassan zöldet kapunk, mire én kiveszem a lőcsöt, és mondom "álljunk fel, inkább gyalogoljunk a járdán."

Egy darabja megyünk, mikor egy betört kirakat előtt megállok, és felsóhajtok; "Már megint meztelenül sétálunk. Inkább menjünk haza, nem akarok arra kijózanodni, hogy ruha nélkül járok Budán." Hazaindulunk.

...és még kismillió mást is álmodtam.

Csak a szívedet

Azt álmodtam, hogy tüzes tekintetű, karcsú lányok próbálnak elcsábítani, férfiúi ösztönömet kihasználva, hogy egy arra alkalmas pillanatban ellophassák a szerveimet, és eladják jó pénzért keleti országokban.

Valamint egy autóút mellett napoztam majdnem meztelenül, valahol talán Ráckeve környékén, mikoris hatalmas, gomolygó, fekete felhőtömeg indult meg az irányomba a földfelszín mentén, a távolban – talán égett egész Ráckeve –, mire én pánikszerűen az ágyékomra szorítottam a gázmaszkom.

Husi

Bizarr álmom volt a minap.

Azt álmodtam, hogy tulajdon falloszom bedaráltam. Olyan csinos kis kukacokra, amik a nagymama húsdarálójából kúsznak ki, azzal a különös, akadozó mozgással amikor beleengedi a véreshúst.

Nem tudom, hogy ez annak-e a jele, hogy már feladtam, vagy annak, hogy valami extrémre vágyom.

Mindenesetre felettébb különös, hogy mindezt csak azért mertem megtenni, mert végig ott motoszkált a fejemben, hogy ez bizony csak álom. Kérdés, hogy akkor miért nem egy ilyen klasszikus témára hajtottam, mint például a repülés, ahelyett, hogy megcsonkítottam magam, mikor csak fel kellett volna teljesen ébresztenem a tudatomat.

Apró siker

Ha csak egy rövid időre is, az éberséghez végtelenül közel, még ha nem is csináltam nagy dolgokat...
De sikerült. Valahogy, megint megtalált a tudatom álmomban.

Nem emlékszem pontosan arra, hogy mikortól, és magára az álomra sem emlékszem teljesen, de így is nagyon örülök neki.

Tegnap annyit olvasgattam a Szakíts ha bírsz blogot, hogy az álmomba is beette magát pár történet. Onnantól emlékszem az álomra, hogy jön haza a férje (élettársa/bátyja/akárkije akitől tartani kell) a lánynak akinél vagyok, én meg hirtelen jobb ötlet híján beálltam az ajtó mögötti résbe – most, hogy visszagondolok nehezen nyíló fürdőszobaajtónkról mintáztatott – és ott bújtam el. Hatalmas, talán több mint két méter magas ember jött be, kopaszodó, szódásszifon-szemüveges tohonya alak. Hamar kifordultam az ajtó mögül, és kiszaladtam, reménykedve abban, hogy nem néz hátra és bár nagyon tartottam tőle, hogy meghall, érdekesen arra sem figyelt fel, hogy pár ügyetlen mozdulattal próbálom magam után berántani az ajtót.

Meglepve tapasztaltam, hogy nem egy panelház lépcsőházában vagyok. Sokkal inkább egy elegáns ház előszobájában. Találtam egy újabb ajtót, azon kimentem, és nagy megelégedésemre végre egy kacskaringós, cirádás, kovácsoltvas-korlátú lépcsősor alján találtam magam. Valahol itt jött vissza a tudatom, mert gondoltam egyet, és úgy döntöttem nem akarok lépcsőzni, mi van, ha jön utánam a kopaszodó ember, gyorsabban kell feljutnom a tetejére, ezért komótosan fellendítettem a karjaimat, és elkezdtem felfele lebegni szintről-szintre kapaszkodva.

Amint lassan, mind feljebb rúgva magam minden szintről, egyre feljebb jutottam azon gondolkodtam, hogy túl közel érzem magam az éberséghez, lehet, hogy az egészet csak képzelem, nem is álmodom. Aztán végül is úgy döntöttem hogy de, ez már igenis álom, de éreztem, hogy nagyon törékeny – visszagondolva, forognom kellett volna, vagy a tenyeremet összedörzsölnöm, azt olvastam, hogy az segít meghosszabbítani az álmot. Érdeklődve figyeltem, hogy mennyire éles, részletgazdag minden. Este pont azon tűnődtem, hogy vajon tudatos álmunkban a környezetet is nekünk kell-e kitalálnunk? Egyre kíváncsibb lettem, ezért megálltam az egyik szinten és körülnéztem.

A lépcsőház dugig volt tömve mindenféle kacattal. Antik bútorok, telepakolva régi lemezekkel, papírokkal, porcelánnippekkel. Odasétáltam egy polchoz, és elkezdtem nézegetni, mik vannak rajta. Nem is tudom, hogy mi volt igazán az amit kiszúrtam magamnak. Talán egy makett, esetleg egy ólomkatona, apró szoborcsoport, tényleg nem tudom minek nevezzem. Világháborús katonák vontattak rajta egy ágyút, talán lovak is voltak a kompozícióban. Ki is volt festve, és nagyon apró volt az egész. Érdeklődve figyeltem, és csak ámultam, hogy mindez csak álom, és bár tudatomnál vagyok, magát a környezetet nem én alakítottam ki.

Valószínűleg ilyenkor tájt kezdtem ébredezni, eddig emlékszem. 

Nos, összegezve;
Persze, nem volt egy izgalmas, esetleg tartalmas álom, de mint kísérlet, próbálkozás, mégis élmény volt.