Elismerésféle

A blogstatisztikát böngészve mindig vicces dolgokat találni;

Nem tudom ki guglizta azt, hogy "wilika meska", de nagyon jól esik, hogy ilyet kinéz belőlem, habár csakugyan tervemben áll egyszer betörni a Meskára.

Francia

Varrótermi pillanatok, első komoly feladatunkkal erőlködünk. Egyik ügyesebb lány magyaráz, míg én a többivel figyelemteljesen bambulok;
- ...ehhez és ehhez az anyaghoz francia varrás kell, a következőhöz pedig félfrancia.
- A félfrancia az az amikor csak az egyik nyal?
- ...
- ...
- ...
- BÚJJÁ'ELDERÖGTÖN!

Életveszély

Szikrázó napsütés, gyér forgalom, maszk alá rejtett mosollyal tekerek át a Lánc hídon a Wamp felé, mikor a majdnem üres hídon rámdudál, majd kielőz egy Ignis.

Picit odalépek, be is érem a pirosban, lehúzom a maszkom, hogy beszédképes legyek, és benézek az ablakon, miközben rátámaszkodom a motorháztetőre. Bent hirtelen hatalmas fennforgás lesz.

A két bent ülő haragosan néz, hadonászik, az egyik hihetetlen határozottsággal berántja a kéziféket, felkapja a műszerfal alatt tárolt ütőeszközt, és próbál kiszállni, hogy testi erőfölényt demonstráljon mikor látja, hogy a lámpa zöldre vált.

Pedig nem sok híja volt, hogy a nadrágomba termeltem...

Persze csak a röhögéstől, mert kivételesen szórakoztató látvány, ahogy két felpaprikázott nyugdíjas egy nyeles fakefével fenyegetőzik, aztán ki sem bírnak szállni a kocsijukból, csak kapálóznak össze-vissza.

Mérföldkő

– ...és mióta vagytok együtt? – kérdezte anyám.
– Hát, öhm...
– Végül is...
– Úgy körülbelül...
– Hmm..
– Hát, vannak mérföldkövek...
– Fogalmunk sincs.

Menyneki

Na akkor most egy nyál és hepinesz-mentes bejegyzést is

Lehet, hogy úgy kéne rajzolni – meg úgy általában mindent – tanulnom, mint ahogy a biciklizés képességét elsajátítottam gyerekkoromban.

Lehettem vagy 6 éves, volt egy levetett bicikli, amit Svájcban élő rokonaink hoztak – nem viccelek; Zürich-i rendszáma volt a gépnek –, azon kezdtek tanítgatni. Volt pótkerekezés, vázhoz rögzített nyélen tologattak, de egyik sem volt eredményes.

Aztán mikor úgy esett a kedvem, kimentem a kertbe, magamhoz kaptam a bicajt – a pótkerekek már nem voltak rajta – és elkezdtem "silabizálni", próbálkozni. Először csak szimplán felkapkodtam a lábam és persze dülöngéltem, aztán meg-megpróbáltam elindulni. Természetesen pár hajtás után rendszerint eldőltem. Ha nem, akkor pedig a megállás volt bajos. Legalábbis a hivatalos formájában, de amúgy azzal sem volt igazi probléma, mert a kert végén álló masszív fakapu mindig megfogott – utánam még egy kaukázusi juhász ostromát bírta vagy 10 évig.

Aztán mikor már úgy tűnt, hogy megy a dolog, akkor kimerészkedtem az utcánkba – forgalmatlan, sóderes-földes út volt – kicsit nagyobb távolságokra. A nagyobb távolság nagyobb elérhető sebességgel járt, amire a megállóképességem nem volt felkészülve, így mindig a kormány fölött átrepülve, tenyeremmel a sódert végigsimogatva álltam meg.

De valahogy nem fájt, és egyszer sem hagytam abba, pedig eleinte tudtam, hogy amint elindulok, jó eséllyel el fogok dőlni. Tudtam, hogy nem lesz sikeres a dolog, de valahogy megtanultam.

Ma, felnőtt fejjel, kicsit több értelemmel, már nem tudok ilyet. Ha valamiről tudom, hogy nem fog menni, nem lesz jó, inkább bele se vágok, mert hitványt nem akarok alkotni.

Igazi

Az a nem bicikliző barátnő, aki beengedi a megfáradt biciklis fiú drótszamarát a saját szobájába és alá is ágyaz neki meghitványult rongyokkal, igazán szeret.

Fix agyak evangéliuma 3/5

Antipatetik II

Anyám egy szabász-centivel a kezében vészjóslóan közeledett a derekam felé, vállán egy nadrág szabásmintája csapkodott a menetszéltől. Körbetekerte a derekamon, mért, jegyzetelt, majd ránézett Tündére, és megkérdezte;

– Te is le tudod mérni őt?

Tündével összenéztünk, figyeltük, ahogy emlékeink között turkálva mindkettőnk szájának a sarkai elindulnak felfelé, majd kínosan röhögni kezdtünk.

Szertartás

Szóval lementünk a Szépszeművel a kis falusi házba, a szüleimhez.

Már vagy három éve nem mutattam be nekik senkit. Mármint senki Olyat.

Büszke vagyok rá, mert ezeddig mindig volt valami a bemutatott alanyban amit picit talán szégyelltem szüleim előtt, vagy legalábbis néha-néha beleharaptam az ajkaimba, mikor valami butaságot tett vagy mondott.

Ehelyett, most néha az ő kezét szorongattam görcsösen – és ő is az enyémet – mikor valami kínosat szóltak a szüleim – hiába, mindenben nem érthet egyet két generáció.

De nem csalódtam egyáltalán, tudtam, hogy nincs is mitől tartanom.

Itthon zsebre tettem őt, lebuszoztam a szülőkhöz, majd lent odaálltam eléjük, benyúltam a zsebembe, és oda tartottam nekik a markom;

Látjátok? Ő a Tünde, szép, tüzes, életrevaló. Tudom, hogy ti is szeretni fogjátok!

Az öregek összenéztek, mosolyogtak, majd elfogadták, és megszerették.

Én pedig örültem. Nagyon.