Szelídíts embert. Fantasztikus!

Tegnap kétszer is volt alkalmam pozitívan csalódni egy-egy rosszat ígérő konfliktus után.

Mentem épp a Minimal Mass-ra mikor szokás szerint rámdudáltak az Andrássy-n hátulról. A pirosban beértem, benéztem a lehúzott ablakán, lehúztam a maszkomat, vártam a magyarázatot, mikor a középkorú ujjával mutatva mondta, hogy "...dehát ott a bringaút, miért nem azon megy?"
Namondom, én most nem fogok veszekedni. Higgadtan – már amennyire az előző sprint után tudtam – válaszoltam.

– Azért nem, mert kész öngyilkosság.
– Hogy-hogy?
– Mert az kvázi Európa legrosszabbul megépített bicikliútja!
– Ja...? Jaaaaj, bocsánat! – tovatűnt a zöldben. :)

De a másik igazán meglepett.
Hamar kiváltam az utolsó pénteki menetből, és mentem tovább a régi útvonalon a Hungárián. Egy darabig az úton raktam, aztán mivel tudtam, hogy a végén úgyis balra menek a Kőbányaira, gondoltam felmászom a bringaútra, amerre a menet is menni szokott.

Igen ám, de ott fel volt robbantva a járda. Sebaj, nagyon óvatosan, gyökketővel átbotorkálok rajta. Ahogy így csordogálok a felbontott járdán, egyszercsak mintha egy bácsi kiabálna velem, tőlem 10-15 méterre elöl. Közelebb érek, hát csakugyan kajabál.

- Szálljon le arról a bicikliről, csak nem képzeli, hogy én félre fogok állni! – és hasonlóak.

Odatoltam hozzá a biciklit, és szóba elegyedtem vele;
Hiába adtam hangot határtalan meglepettségemnek, miszerint miért kéne neki félreállnia, mikor nem is kértem, és soha nem is kérném erre, bizonygattam, hogy nagyon szoktam vigyázni a gyalogosokra, ha nagy ritkán a járdára tévedek, hiába kérdeztem, hogy csak nem feltételezi rólam, hogy azon a kis méternyi sávon elmegyek mellette és majd jól fellököm, egy ideig csak mondta a magáét, aztán el is indult, ott akart hagyni, hogy ő bizony nem kíváncsi az én mondandómra. Ilyenkor utánakiáltottam, hogy akkor ezek után nekem miért kéne vele foglalkoznom, ha ő sem hallgat meg engem? Kicsit gondolkodott rajta, majd elfordult. Duzzogva sietett el, mire én mondtam magamban, hogy ezt bizony nem hagyom annyiban, nem fog egyikünk sem szitkozódva, anyázva hazamenni. Utánasiettem, és juszt is beszélni kezdtem vele.
Valahogy egy idő után oldódni látszott az idős úr, megbeszéltük, hogy csakugyan borzalmasak a járdán vezetett bringautak, és a gyalogjárdán cikázó hentesek, mondtam neki, hogy gyalogosként én is neveltem már járdán tolakvó biciklist, és ami igazán meglepő volt – habár másodszori nekifutásra egyáltalán semmi meglepő nincs benne, ez lenne a természetes –, hogy hasonlóakat mondott, amiket mi szoktunk a CM-en írogatni – erőviszonyok, ki vigyáz kire, kit tart tiszteletben, járda-út-gyalogjárdabringaakrámiborzalom és a többi.

Végén megcsóválta a fejét, majd búcsúzóul baráti hangon annyit mondott:
– Jaj, ne haragudjon, hogy így leteremtettem, nem gondoltam volna... Minden jót magának!