Mibaj

– No, mi a gond?
– Á semmi, minden a legnagyobb rendben, szabályosan történik.
– Akkor?
– Hát csak már elegem van belőle.
– Áh, értem. Nem vagy elégedett a sorsoddal?
– Lassan már elhiszem, hogy tényleg van olyan.
– Pedig nincs.
– Nincs hát, de akkor is túl szabályos minden.
– Mert mi volt a baj?
– Hittem...
– No! Ozt' ugyan miben?
– Abban, hogy lehetek más, hogy történhetnek a dolgok velem másképp.
– Ehh, csacsiság! Na de mondd, mi történt.
– Csak megint túl sokat hittem magamról, aztán jött egy pofon, ami visszavágott a földre, és rábírt némi gondolkodásra minek a végén ott a konklúzió, miszerint nem lehetek más mint aki vagyok, és mindig is voltam.
– Értelek-értelek, de valami konkrétabb? Iskola, munka, nők?
– Legutóbbi...
– J'hajj, Wilika és a nők! Ez nagyon jó! Fel kell írnom a füzetecskémbe...
– Tedd le azt a ceruzát, mert a szemedbe állítom.
– Ejnye már, hát mi ez a frusztráció?
– Csak nehezen fogadom el, hogy nekem mindig ez jut.
– Hát-hát, pedig ez van, különben is, mit zaklatod te a női társadalmat?
– Szeretnék már valakit...
– Egy barátnőt?
– Nevezd aminek akarod.
– Hülye vagy? Azt szeretni kell! A lányok elvárják, hogy szeresd őket, hogy szerelmet vallj és tanúsíts nekik minden nap, még akkor is... még akkor is, ha az ellenkezőjét mondanák.
– És?
– Kakukk, b_zmeg, ébresztő! Hát te nem tudsz olyat! Anyádék kihagyták belőled a szerelem készségét, mikor gyártottak.
– Akkor mit csináljak?
– Úgy látom van itt neked némi elektrotechnika házid.
– ...

Hakkeh!

Megvan az első dolog ami hiányzik a kevei házból.

A fáskamra.

Oda le lehetett menni, megragadni a baltát, és jó paraszt ember módjára kiadni a frusztrációimat. Az igazi az volt, ha egyedül voltam a házban. Ilyenkor bátran lehetett káromkodni, vagy ha annál is nagyobb volt a méreg, artikulálatlanul ordítani gyomorból. Ha plafonig tele volt tömve fával a helyiség, az külön öröm volt, ugyanis ilyenkor bármerre lehetett lendíteni a baltát.

Itt Budán mit csinálok? Magamba fojtom, összeszorítom a fogaimat, majd amikor hirtelen fel-feltódulnak a gondolatok, rácsapok az asztalra, vagy egyéb hatásosabb módon próbálom tönkretenni a kezemet.

Blogszülinap II

Blogszülinapom van.

A második.

...és méltó, mert egyáltalán nem boldog.

Olyan rendes, picsogósblognak való. De végülis meglepetés nem ért, a körülmények maximális pontossággal illenek hozzám.

Kámingáút

Rájöttem, hogy én amúgy emo – a magyar parasztság kedvéért: "emós" – vagyok, csak nincs hosszú, szemembe lógó, fekete hajam, pöcsgyilkos farmerem – habár az előző biciklim nyerge sem volt túl kegyes –, a fiúk se jönnek be és nem csinálok a világfájdalmamból elveket.

(ám a közhelyekért rajongok)

Ezthogy?

Honnan tudom meg, hogyha kikerülök freeblog főoldalra?

Egyáltalán hogyan kerülök ki? És miért?

A blogstatisztika alapján a Gyönyörű vagy B+! című bejegyzésem kint volt pénteken – legalábbis erős a gyanúm. De miért? Ennyire kapós a zsidó szó?

Azért

Volt ugye ez a bejegyzésem.

Naszóval; Nem azt akartam mondani, hogy milyen könnyű volt ez a félév. Nem. Arra céloztam, hogy jószerivel semmit sem tanultam, és lám, valahogy mégis egész rangos eredményt értem el. Sokszor volt, hogy a bukás biztos tudtával mentem haza, ám a Neptun – az az áldott, mennyei –mégis örömhírt hozott később.

Szóval csak arra akartam kilyukadni, hogy ilyen fokú szerencse mellet, egy kis tanulással, már valószínűleg igazán nagy csodák lehettek volna.

Elismerés

Mirko üzenete:
*látod, milyen népszerű ember vagy? sztárblogger és a nők bálványa
*életed öröm, úgyhogy mosolyogj!

Fel-fel

Már a lázcsillapító sem a régi...

Persze, ez nem is olyan rossz érték, de nem egy lázcsillapító után...