Nincs

Nincs erőm
Nincs ötletem
Nincs kedvem
Nincs kitartásom
Nincs tehetségem
Nincs szorgalmam
Nincs elhatározásom
és lassan;
Nincs időm se...

Nem értem mi történik...

Ma

Vettem csodaszemüveget. 

Itthon Andorás is felpróbálta.

Sétáltunk a temetőben.

Megnéztük a kálváriát

Andorás magyarázott.

Megtaláltuk János vitéz sírját, bár maga a tábla több élményt nyújtott.

(lada díszléc és csapfej odabasz)

 

Én mondom, telefonnal élmény fényképezni. Mindenesetre, ha azzal sikerül valami használhatót összerakni, akkor még büszkébb vagyok magamra.

Udvarlás II

Pisti a galamb a következőt írta az előző posztomhoz:

Hm...hát nem tudom, ha nem vagy magabiztos, csak várod, hogy majd megtaláljanak biztos egyedül fogsz megöregedni...de ez személyes vélemény...kívánom azért a legjobbakat!
Pisti, a galamb

No igen, ebben már néha én is biztos vagyok. Mármint hogy egyedül maradok.
Magabiztosság... ugyan mire alapozzam?

Őszinte legyek, soha életemben nem udvaroltam. Soha. A lányok egyszerűen "az ölembe pottyantak". Volt lány aki csak úgy a sötétben – khm – "lekapott", voltak akik a neten találtak meg, utóbbi kettő meg padtársból lett. Velük voltam, aztán kialakultak a dolgok. Sőt, pár esetben részemről mondhatni teljesen passzív volt a dolog, a lánynak kellettem és kész.

Igen Most mit mondjak...

Amúgy, utálom a nyomulós embereket. Talán ezért sem szeretem Pistigalamb módszerét. Ugye itt van a tipikus "menj oda hozzá" szöveg. Menjek oda? Mi a halállal? Ki vagyok én? Mit képzel(j)ek magamról?

Láttam már Pistigalambot emberben is. A héven ültem, vártam, hogy elinduljunk. Két csinos lány szállt fel egymással cseverészve, majd alig hogy körbenéztek hely reményében, a mögöttem lévő fakkból két pistigalamb – olyan macsófélék voltak, szétterpesztett lábakkal, karjaikkal az üléstámlát teljes szélességében lefoglalták – szólt feléjük; "Ide-ide-ide!"
A lányok hirtelen elakadtak mondanivalójukban, fagyottan néztek a fiúk felé, majd végre elnevették magukat; "Úristen...."
Mindenki tudja mi a vége. A két pistigalamb még jobban elterpeszkedett, vigyorgott egyet körbe, miközben pár rágás erejéig vehemensebben forgatta szájában a rágóját, majd elindult a vonat.

Lényegében...
ugyanúgy jártak mint Pisti a galamb a tegnapi bejegyzésemben, a különbség annyi, hogy a templom járdáján macsóskodó galamb szerintem fel sem fogta mi történt vele – bár lehet, hogy ezzel nem különbözik a héven megismert fiúktól – és rajtam kívül senki sem látta mi történt, nem véleményezte, Pisti "nem égett" senki előtt. Talán a galamboknál ez így is van rendjén.

Udvarlás

"Mikor én odaértem, barátnőmék körül már 3 pasi volt."

"A srác odaadta a könyvét a lánynak a vonaton, és beleírta a telefonszámát, jelezvén, hogy még visszavárja azt a könyvet.

"Menj hozzá oda, szólítsd meg."

..és én ilyenkor szoktam egy infantilis mozdulattal befogni a fülemet, és belül a fejemben, sírva kiabálom, hogy márpedig ilyen nincs, nem létezik, kitalálják, az udvarlásnak bizony nem ez a módja.

Az egészet az indította el bennem mikor ma délután a buszmegállóban ültem, és két galambra lettem figyelmes. A galamblány – hívjuk mostantól Helgának – el volt foglalva a járda piszkában megbúvó élelemmel, míg a galambfiú – nevezzük Pistinek –, magát fölfújva, tollait szétterjesztve járkált, egyre szűkebb körökben közelítve meg Helgát. Pisti igyekezett nagy, erős, vagány galambnak látszani, olyannak akivel érdemes együtt csipegetni a nagymamák által kiszórt kiflimorzsát a Moszkva téri kút mellet, hosszú éveken át.

Az az igazság, hogy én ránézvést nem hittem Pistinek. Pisti semmivel sem tűnt többnek mint azok a galambsrácok, akik pár méterrel hátrébb a Városmajori templom lépcsőjén zaklatták a hajléktalanokat. De Pistinek volt önbizalma, előadta magát, és lelkesedése egy pillanatig sem hagyott alább, igyekezett mindvégig a legjobbat adni magából, hogy megnyerje Helgát.

De úgy tűnt, hogy Helga ennek egy cseppet sem örül. Először csak finom elfordulásokkal jelezte érdektelenségét az ügyben, majd mindig pár lépéssel eltávolodott udvarlójától, mire az folyton követte, egészen addig, míg ideges kergetőzéssé nem fajult a dolog, majd végül Helga megunta Pisti tolakvó személyét és elrepült.

Pisti egy darabig értetlenül nézett Helga lebegő farktollai után, majd ismét kihúzta magát, tett még pár kört jelezvén, hogy ő bizony egy kemény galambfiú, akit nem tör le egy ilyen kis semmis kudarc, majd nyakig belevágta magát a kuka alatt felgyülemlett szemétbe.

Végezetül egy kis avantgarde zenei műalkotás, melyet magam produkáltam a bátyám buliján feltűnt trombitával – tehát Wilika tompitát fúj életében először, de úgy, hogy néha már szegény telefonom is beleszakad.

Devla

Ehh, nem értem mi van.

Hazajöttem, hátha itt tudok majd tanulni, vagy bármi hasznosat csinálni.

Nem megy. Szépen elhanyagolok minden fontosat, egyre borzalmasabb gondolatok emésztik az agyam, nem tanulok, nem dolgozom, még a bőrömön is kijött egy csomó visszataszító dolog...

Mintha szépen lassan rohadnék.

Legalább Andorás barátom ábrázatának örülhettem és bolyongtunk egyet a városban. Tényleg, Budán miért nem bolyong velem senki?

Nem lehet ezt így

Tanuljunk

Jó, lecsukom a gépet. De még valami eszembe jut, feltépem a tetejét, böngészem még egy darabig, ránézek az órára, rájövök, hogy bizony most már tényleg tanulni kellene. Rendben, akkor kikapcsolom a gépet. Ülök mellette, szemezgetek még vele. Nem jó ez így, kiülök az erkélyre, gyönyörű napsütéses idő van, ott biztos lehet tanulni. Épp belelapoznék az SNA mutatókat részletező közgázjegyzetembe, mikor a szemközti ház erkélyére sodródik tekintetem. Egy csinos rasztalány ült ki bikiniben napozni.

Ha vannak felsőbb erők, akkor ők most nagyon meg akarnak buktatni Közgázból... A matematikáról meg már ne is beszéljünk...

Csakazértis, tanulás gőzerővel! Gőzerővel! Najó, ez tényleg pipafüst.

Emitt meg a vájtfülűek némi míves madárcsicsergést tapasztalhatnak, mely szintén az erkélyen szórakoztat.

Szülinap

Nem szeretem a szülinapokat...
...legalábbis most úgy érzem.

Persze lehet, hogy csak a vizsgaidőszak beszél belőlem.
Fennmaradtam hétvégén, hogy "csakazértis" tanulni fogok, mert kedden Közgáz aláíráspót – az első nem sikerült, mert a Corel-napra készültünk –, szerdán pedig matek aláíráspót – Corel-nap ide vagy oda,  hülye vagyok hozzá.
Szóval itt volt két nap. Mit csináltam?

Semmit.

Igaz, kimostam egy csomó mindent – meghallottam, hogy nagymamám ide akarja rendelni azt a borzalmas, ritkásfogú takarítónénit, hogy mossa ki a függönyöket, úgyhogy pánikszerűen leaggattam az összeset, és be mindet a gépbe –, vasaltam, rendet raktam, rendetlenséget csináltam...

De tanulás nem nagyon sikerült.

Most este legalább leültem egy példafeladat társaságába, de hol a toll, hol a jegyzet, hol az öklöm repült a falnak, visszafojtott üvöltések és hörgések kíséretében – társas ház, nem lehet csak úgy anyázni.

Mások ilyenkor gőzerővel tanulnak. Én miért nem tudok ilyet? 

Tünde megdorgált, hogy miért nem mentem haza a saját szülinapomra a családomhoz. Ugyan minek? – gondoltam – Tanulnom kell.
Este feljött bátyám, hozott otthonról "ellátmányt", váltottunk pár szót, majd hazament. Egyedül akkor éreztem, hogy valami tényleg nincs most a helyén, mikor kinyitottam az egyik dobozt és megpillantottam benne egy szelet tortát.
Anyám sütötte minden bizonnyal a szülinapunkra – bátyám és jómagam születése között csupán egy nap van (plusz 11 év) – és lévén, hogy nem voltam otthon, felküldte a maradékot.
Szegény torta alaposan megküzdhetett idefele jövet a budapesti utak viszontagságaival, az elkenődött krém és az eperszemekből kipréselődött lé látványa csöppet sem volt ünnepélyes. Néztem egy darabig.
"Itt ez a szegény leharcolt torta. Ez vagyok most én..."

Néztem még egy darabig, majd azzal az ormótlan igénytelenséggel melyet a helyzet hangulata megkívánt, pár harapásból betömtem a számba, majd félrehajítottam a dobozt.

Posztitakirály

Köszönet Spencer Silver úrnak a Post-it Note (ragacs, sárgacetli, emlékeztető, stb.) feltalálójának, aki nélkül nem is tudom mit csináltam volna ma este.

Itt meg látkép, KATTINTS!