Árkádos m és n betűk

Állásbőrze volt a BMF-en. Nem, dehogyis találtam állást, ki a f_sznak kellenék mégis?

Párszor leszólítottak a nokiások, hogy nem akarunk-e szoftvert fejleszteni. Mondtam, hogy nekem egyelőre a html a legdurvább amit fel tudok mutatni, úgyhogy nem esélyes. De ami érdekes hogy volt grafológiai képíráselemzés. Kaptam egy nyilatkozatot, és egy papírt, egyiken aláírtam, hogy vállalom, hogy elemezzék az írásképemet – hát nem azért mentem oda? –, másikra meg kellett egy levelet írnom, csak úgy bárkinek, bármiről.

Érdekes volt. Amiket a néni kibogarászott belőle, az szinte mind megállta a helyét. Persze voltak amiken meglepődtem;

Valahogy sikerült egyenletes sortávolsággal írnom. Ritka dolog. Azt mondta, hogy rendezettségre utal. Hát...

Az "m" és "n" betűimet nézve mondta, hogy terhelhető vagyok. Én? Ugyan dehogy. Csak tanulnom kéne valamennyit, és egy kis egyéb dolgom is van mellette, de arra is képtelen vagyok. Nem is tartom valószínűnek, hogy ne bukjak idén semmiből, vagy ha valahogy át is siklok mindegyiken véletlenül, hát ilyen ösztöndíjam mint most van, biztos nem lesz.

Viszont mondta, hogy a nyomtatott betűim arra utalnak, hogy nehezen találok kapcsolatot az emberekkel. Igen. Igaz. Először arra tippelt, hogy mérnöki gondolkodást jelentenek. Mondom az ki van zárva, erősen szenvedek a statikától, és a gépszerkezetektől, a kéttámaszú tartóktól, és a tengelyen fellépő csavarónyomatékoktól, a konvergens függvényektől... szóval maradt az első verzió, a zárkózottság.

Azt mondta, hogy nem vagyok önmagam, hogy visszafogom magam, hogy sokkal többet lát bennem, sokkal több képességet, lehetőséget.

Bennem? Hm. Jó lenne.

Látott traumákat is.

Látott semmit se érő fellángolásokat. Látta, hogy a lelkesedésem hirtelen fel-felcsapó, majd hirtelen elszunnyadó. Ezért is van, hogy semmihez sem értek úgy igazán. Ugye mindenkinek van valami kedvenc témája, valami amiről teljes magabiztossággal tud órákat regélni, valami amiről – szinte – mindent tud. Nekem nincs. Nincs semmi amiről bármit lehetne tőlem kérdezni. Semmi. Érdekelt egy kicsit ez, egy kicsit az, egy-egy hétig, hónapig, aztán szépen elfelejtettem mindet.

Amúgy meg, komolyan mondom, néha dühít, ha dicsérnek. Ha csinálok valamit ami egy rakás szar, aztán deügyesvagywilika. Nembazmeg, ez egy rakás szar. De azért kösz. Amikor többnek tartanak mint ami vagyok.

Most is egy fórumon, ahol régen törzsvendég voltam, de az utóbbi időben elhanyagoltam, poénból dobtam egy kommentet, hogy azért voltam távol ilyen sokáig, mert hogy én végre megtaláltam a szerlemet. Hűhab+!

Tépem a fejem, ahogy olvasom a sok jókívánságot, gratulációt, hogy szeressük egymást minél tovább, és a többi.

Szerelem! Ugyanmár, van olyan? Csak valami kitalált, agyonfanatizált baromság. A suttogás, az eltorzított gügyögések, az apró ajándékok, a biztonság érzése, a jövő ábrándos tervezgetése. A sok kis álságos játékkal, a féltékennyé-tétellel, a színjátékokkal, a szándékos konfliktusokkal, megsértődésekkel, meg az "egészséges veszekedésekkel". Aztán a szakítással, a rengeteg felesleges sírással, meg a feloldhatatlan kötődéssel, a mániákus hiánnyal, a "nem tudok nélküled élni" és a "még mindig szeretem őt" szentimentális fixációkkal.

Minél többet hallok/olvasok/látok (a személyes tapasztalás már nagyon rég volt) a szerelemmel kapcsolatban, annál inkább elundorodom az egésztől.

Pedig valahol talán még én is keresem... bár tudom, hogy felesleges.