Tanulási módszer

Többször kaptam már azt a tanácsot, hogyha tanuláskor valamit abszolút nem értek, akkor ne fordítsak rá több időt, ugorjam át.

...most komolyan lapozzam át a teljes mechakönyvet, és hagyjam a francba?

Blogszülinap

Ma egy éves a blogom. Nem gondoltam volna, hogy míg bármi hasznosba belekezdek, sorra hanyagolom el lelkesedés hiányában, az exhibicionizmusom van oly' erős, hogy ez a blog eddig kitart.
Az első bejegyzést 2007 március 28, hajnali 1 óra 51 perckor kezdtem írni, persze alvás helyett. Most is. 

Mi történt az elmúlt egy évben? Mi volt a blogban?

• Elindult a blog, magam sem tudtam miért, és miről, de legfőképp, hogy meddig;
• találtunk egy kedves rokont, akivel rögtön harcba is keveredtünk, barátilag – ismerkedésképp elmentünk paintballozni és meg kell hagyjam, fantasztikus volt;
• azt hittem, hogy végre igen, aztán kiderült, hogy egyáltalán nem – erről később;
• sarut vettem – mérföldkő –, törölközőnapotzam;
• visszaregeltem az iwiw-re;
• szakállat kezdtem növeszteni – több-kevesebb sikerrel –, érettségiztem – örökre megjegyeztem, hogy az EEPROM nem mágneses elvű;
• képregényt rajzoltam;
• utaztam az időben emlékek, fényképek, zenék, és régi naplóbejegyzések segítségével;
• pólót nyomtattam;
• fényképezőgépet kaptam – ohlala!;
• felvettek a fősulira;
• szidtam a művészeket;
• picsogtam, dühöngtem, vágyakoztam;
• gólyatáborba mentem – és hiába fogadkoztak barátaim, hogy így-meg úgy nem fogom élvezni, és rossz lesz nekem, életemben olyan jól nem szórakoztam azelőtt;
• KisSKAlandra mentem – megint jól szórakoztam;
• találkoztam egy elmúlt szerelemmel – ami azért bántott (hülye emberi szokások);
• szenvedtem a matematikától – és szenvedek tőle most is;
• haverkodtam ska bandákkal;
• megint azt hittem, de aztán megint nem – de nagyon;
• volt anyázás a blogomon;
• álmodtam, és megpróbáltam tudatosan álmodni;
• kellemetlen kapcsolatba kerültem egy élő szpemmerrel, és egy közgáztanárral;
• ...

Mi nem volt? Nők! Mi más?
Egy két elcseszett plátói gondolaton kívül semmi. Jelenleg is, talán ez az egy ami hiányzik. Bár magam sem tudom. Eleve azt nem tudom, hol kéne kezdenem, és ha netán elkezdődne egy, akkor hogyan kéne folytatnom. Nem és nem.

Árkádos m és n betűk

Állásbőrze volt a BMF-en. Nem, dehogyis találtam állást, ki a f_sznak kellenék mégis?

Párszor leszólítottak a nokiások, hogy nem akarunk-e szoftvert fejleszteni. Mondtam, hogy nekem egyelőre a html a legdurvább amit fel tudok mutatni, úgyhogy nem esélyes. De ami érdekes hogy volt grafológiai képíráselemzés. Kaptam egy nyilatkozatot, és egy papírt, egyiken aláírtam, hogy vállalom, hogy elemezzék az írásképemet – hát nem azért mentem oda? –, másikra meg kellett egy levelet írnom, csak úgy bárkinek, bármiről.

Érdekes volt. Amiket a néni kibogarászott belőle, az szinte mind megállta a helyét. Persze voltak amiken meglepődtem;

Valahogy sikerült egyenletes sortávolsággal írnom. Ritka dolog. Azt mondta, hogy rendezettségre utal. Hát...

Az "m" és "n" betűimet nézve mondta, hogy terhelhető vagyok. Én? Ugyan dehogy. Csak tanulnom kéne valamennyit, és egy kis egyéb dolgom is van mellette, de arra is képtelen vagyok. Nem is tartom valószínűnek, hogy ne bukjak idén semmiből, vagy ha valahogy át is siklok mindegyiken véletlenül, hát ilyen ösztöndíjam mint most van, biztos nem lesz.

Viszont mondta, hogy a nyomtatott betűim arra utalnak, hogy nehezen találok kapcsolatot az emberekkel. Igen. Igaz. Először arra tippelt, hogy mérnöki gondolkodást jelentenek. Mondom az ki van zárva, erősen szenvedek a statikától, és a gépszerkezetektől, a kéttámaszú tartóktól, és a tengelyen fellépő csavarónyomatékoktól, a konvergens függvényektől... szóval maradt az első verzió, a zárkózottság.

Azt mondta, hogy nem vagyok önmagam, hogy visszafogom magam, hogy sokkal többet lát bennem, sokkal több képességet, lehetőséget.

Bennem? Hm. Jó lenne.

Látott traumákat is.

Látott semmit se érő fellángolásokat. Látta, hogy a lelkesedésem hirtelen fel-felcsapó, majd hirtelen elszunnyadó. Ezért is van, hogy semmihez sem értek úgy igazán. Ugye mindenkinek van valami kedvenc témája, valami amiről teljes magabiztossággal tud órákat regélni, valami amiről – szinte – mindent tud. Nekem nincs. Nincs semmi amiről bármit lehetne tőlem kérdezni. Semmi. Érdekelt egy kicsit ez, egy kicsit az, egy-egy hétig, hónapig, aztán szépen elfelejtettem mindet.

Amúgy meg, komolyan mondom, néha dühít, ha dicsérnek. Ha csinálok valamit ami egy rakás szar, aztán deügyesvagywilika. Nembazmeg, ez egy rakás szar. De azért kösz. Amikor többnek tartanak mint ami vagyok.

Most is egy fórumon, ahol régen törzsvendég voltam, de az utóbbi időben elhanyagoltam, poénból dobtam egy kommentet, hogy azért voltam távol ilyen sokáig, mert hogy én végre megtaláltam a szerlemet. Hűhab+!

Tépem a fejem, ahogy olvasom a sok jókívánságot, gratulációt, hogy szeressük egymást minél tovább, és a többi.

Szerelem! Ugyanmár, van olyan? Csak valami kitalált, agyonfanatizált baromság. A suttogás, az eltorzított gügyögések, az apró ajándékok, a biztonság érzése, a jövő ábrándos tervezgetése. A sok kis álságos játékkal, a féltékennyé-tétellel, a színjátékokkal, a szándékos konfliktusokkal, megsértődésekkel, meg az "egészséges veszekedésekkel". Aztán a szakítással, a rengeteg felesleges sírással, meg a feloldhatatlan kötődéssel, a mániákus hiánnyal, a "nem tudok nélküled élni" és a "még mindig szeretem őt" szentimentális fixációkkal.

Minél többet hallok/olvasok/látok (a személyes tapasztalás már nagyon rég volt) a szerelemmel kapcsolatban, annál inkább elundorodom az egésztől.

Pedig valahol talán még én is keresem... bár tudom, hogy felesleges.

Szó szerint

(forrás: index.hu)

Hallottátok? Lesz újra barátnőm!

Valentin (késő poén)

Vigyázat, rejtett autoszexuális tevékenységet tartalmaz! – és egy elcseszett rajzot, legalábbis ami az első figurát illeti.

Angolul itt

Nemigen

Úgy utálom ezt a műbuzi "sznobulást".

Részben a politikában, de bármi más elvi dologban is.

A legtöbb ember inkább kivonja magát a felelősség alól, elhatárolódik mindentől, és szabad elmeként él, méltóságteljesen, és hallatlanul bölcsen.

Ezzel talán nem is lenne baj – bár szerintem fontos, hogy az embert picit érdekelje azért, hogy mi történik körülötte –, csak általában ők is beleszámítanak a nagy masszába, amit csoportnak, közösségnek, társadalomnak nevezünk, és akarva akaratlanul... a társadalom bizony számít rájuk is, vagy ha nem, de függ tőlük erősen – és nem, itt most nem csak népszavazásról beszélek.

Mitől olyan bölcs, mitől olyan vagány az, ha magasból teszünk arra, hogy mit csinálnak a társainkkal, körülöttünk, Velünk?

– Nah, ez a köcsög még az újságból is néz...
– Melyik?
– Hát az az Orbán!
– Csak szólok, hogy az a köcsög épp népszavazást írattatott ki, hogy esetleg ne kelljen majd tandíjat fizetned jövőre...
– Hé, neszójjábe!

– De amúgy teljesen jó lesz ez a fizetős felsőoktatás – mondta, azzal nagyot húzott a pezsgőből – így legalább kimaradnak a parasztok belőle!
A másik fiú, akinek még mindig picit olajszagú volt az inge gallérja – egész nap a mekiben dolgozott – odahajolt barátjához aki öklét tördelve méregette a pezsgővel körbejáró srácot és suttogni kezdett:
– Szerinted a saját beleivel kéne megfojtani, vagy inkább a pezsgősüveget toljuk fel a seggébe?

Meg most komolyan, miért fog megtanulni magyarázni az egyik előadó, ha én fizetni fogok az államnak/iskolának a tanításomért, vagy miért hagyja abba az ivást a másik, ugyanettől?

Namindegy, én megyek vasárnap. 

Digi

Ehh, igazán lehetne automata mentés funkciója a freeblognak. 2 órányi írásom szállt el. Sebaj, legalább újrafogalmazom.

Szóval mi most Mechanikát is tanulunk. A tanárok "a kis kék zsebkönyvet" ajánlják, amit már – a jegyzetellátó szerint – nem lehet kapni. Én még élelmes voltam és a könyvtárból lenyúltam egyet, és úgy döntöttem, hogy az évfolyam épülésére bedigitalizálom.

Igenám, de a könyv 200 oldal. A scannerrel órákig tartana, és ott vannak még olyan tényezők is, mint például a gerincárnyék, illetve nyomat gerinc környéki homályosodása, a szétcsúszkáló oldalak – nehéz elérni, hogy mindkét oldal végig párhuzamos legyen – és még megannyi nyűg. Elgondolkodtam, hogy bizony lehetne fényképezőgéppel is, mások is szoktak kamerával digitalizálni. De hogy csináljam? Nekem nincs hozzá spéci állványom, az ujjammal nem foghatom le az oldalakat.

Kis gondolkodás és a házban folytatott bóklászás – közel 300 négyzetméter bejárható tér, nem akarja valaki megvenni? – után megtaláltam a megoldást egy régi, üres terrárium formájában – igaz, nem volt teljesen üres, magnóliafalevelek, száraz ágak, levágott hajam labdákba nemezelve, régi érmék, rozsdás kulcsok, csigaházak, kagylók, kavicsok, tojáshéjak és rengeteg egyéb, számomra kedves dolog volt benne.

A "berendezés"

Az asztal szélére raktam a terráriumot, melynek a lecsúszását megakadályozandó egy lécet rögzítettem elé, két szorítóval. A világítást a nappaliból elcsórt olvasólámpával oldottam meg, fényét egy pauszpapírral szelídítettem – Anyu ebből a papírból csinálja a szabásmintákat. Egy szigszalagcsíkkal megjelöltem, hogy meddig mászhatnak ki az oldalai a könyvnek mikor odaszorítom az üveghez.

Egyszerű dolgom volt. A kamera manuális fókuszra volt állítva, így miután egyszer behangoltam, nem kellett többet exponálás előtt várnom, illetve mindig "ugyanoda lőtt" a gép.
És hogy miért jó a terrárium? Így ugye mindig ugyanabban a síkban voltak a könyvlapok, és mivel mindig csak egy oldalt fényképeztem, nem kellett széttörni a könyv gerincét – vagy a scanner üvegét benyomni –, egyszerűen ráillesztettem a gerincet az üveg peremére, hozzásimítottam a testét a falhoz és elsütöttem a gépet. Talán húsz perc sem volt mire mind a kétszáz (!) oldalt belőttem.

A feldolgozás

Lévén, hogy csak egy irányból világítottam meg – másképp nem fértem volna oda a könyvhöz, és egyébként is csak egy lámpát találtam itthon erre a célra alkalmasnak – korrekció után a lapok egyik fele mindig sötét lett, ezért csináltam egy olyan actiont Photoshopban amelyben az adjustment layerek kaptak egy grádienses maszkot, csökkentve hatásukat a kép megfelelő felén. Miután kész volt az action, csak kiadtam a Photoshopnak, hogy batchelje vele végig az összes képet, majd mikor kész volt, Acrobattal összekombináltattam a képeket.

Meglepően jó eredményt kaptam.

Végül egy kis videó róla: