Mindég

Szembejött az utcán egy régi arc, oldalán egy szebb, újabb, erősebb, jobb másikkal.

Tán még mindig nem közömbös nekem, talán egyszerűen csak a megelpetés tett idegessé.

Száguldani kezdtek a gondolataim, hirtelen minden olyan lomhának, dühítően közömbösnek és nyugalmasnak tűnt hozzám képes. Mikor a plázán átvágtunk barátommal, legszívesebben félredobtam volna az embereket; miért akadályoznak? Nem veszik észre, hogy jövök, hogy rohanok, hogy mindjárt megütöm őket?
Kiértünk később a térre, zenét hallottam, egyszerűt, ütemeset, táncolni akartam. Mit táncolni? Ugrálni, rúgdosni, csapkodni, – lehet, hogy tényleg el kéne holnap mennem trafóba, ska-koncertre? – artikulálatlanul ordibálni.

(Amúgy valami térítés folyt ott a Moszkván, egy rockbanda játszott, és a szervezők "Kezdj új életet!" – minek? Milyen jogon gondolod azt, hogy az enyém már teljesen elveszett? – valamint "Jézus, nyertél!" – "Jézus, komolyan? Mit nyertem? Mit nyertem?" – feliratú zászlókat lobogtattak.)