Willy és az emlékgyár

Készül már egy bejegyzés a képregényben – á, még képsornak is kevés – előrevetített gondolataimból, de előbb még leírnék valami mást;

Ugye azt már mondtam, hogy voltak barátnőim, és azt is, hogy egy kivételével mindegyikkel összevesztem. Azt is említettem, hogy az a kivétel bizony még sokáig hiányzott, majd egyszer végre megszabadultam keserédes emlékétől.

Valamelyik nap egyik kedvenc oldalamon barangoltam, és belefutottam egy témába, melyhez lazán kapcsolódott Roald Dahl, Charlie és a csokigyár című regényének a filmfeldolgozása. Beszélgettem ott egy emberrel a témában, és eszembe jutott, hogy nekem bizony csak a régi feldolgozás van meg – bizony, nem Tim Burton volt az első –, úgyhogy hamar be is szereztem az újabból egy kópiát.

No igen, de ehhez a filmhez egy nagyon szép emlékem fűződik. Ezt a filmet ezzel a bizonyos lánnyal láttam, ezzel akivel nem sikerült összevesznem – mellesleg azóta nem is voltam moziban. Emlékszem, elhatároztam magam, hogy a mozi sötétjében, lesz ami lesz, én meg fogom fogni a kezét ennek a lánynak. Persze odabenn ez már nem volt ilyen egyszerű. A film élvezete mellett, nem keveset aggódtam, miként fogom vajon tervemet véghezvinni, és ha sikerül, vajon milyen válaszra számíthatok. A végkifejletnél – mikor Willy Wonka találkozik rég nem látott apjával, Dr. Wilbur Wonka-val – ráeszméltem, hogy nincs sok időm, a filmnek hamar vége lesz, a lámpák kigyulladnak, én pedig átkozhatom magam egész nap, hogy elszalasztottam a lehetőséget. Végre elszántam magam, felmértem fejben a környezetem, becéloztam a hozzám közelebb eső kezét, és egy ügyetlen mozdulattal beleejtettem a kezem az ölébe. Először nem volt válasz, meg is ijedtem, hogy merész kis akcióm balul üt ki, ám csakhamar egy kedves szorítást éreztem a kezemen.

Kézen fogva jöttünk ki a moziból.

Mindez azért volt nekem olyan fontos, olyan becses, mert ez volt az első alkalom, hogy igazán kellett tennem egy lányért. Nem volt minden olyan egyértelmű, előre „megbeszélt”, nem tudhattam, hogy mely cselekedetem milyen reakciót idéz elő.

Mondanom sem kell, hogy a film újbóli megnézésével bizony felfrissültek ezek az emlékek, és még megannyi más is. Olyannyira foglalkoztatott a dolog eztán, hogy még az álmomba is beférkőzött;

Álmomban egy utcai forgatagban sétáltam, ég tudja mi dolgom volt arrafele. Keresztezte utamat valaki akit jobban megnézvén felismertem. Ő volt az, kicsit más hajviselettel, más ruhával, mint én láthattam, de ő volt. Ráköszöntem, és gondoltam, hogy megyek is tovább, nem akarok ráakaszkodni, elvégre már nincs semmi közös dolgunk. De ő hirtelen fordult egyet, és az oldalamra állt, jött mellettem, hogy beszélgessünk. Örültem is a lehetőségnek, ám hamar nyoma veszett az egyik utcasarkon. Megijedtem. Összevontam szemöldököm és próbáltam visszaemlékezni, merre láttam a forgatagban eltűnni.

Futni kezdtem, hogy utolérjem. Szaladtam kétségbeesve, benyitottam a városban minden házba, feltéptem minden ajtót. Az embereket nem zavarta, ahogy idegesen rángatok minden kilincset, rúgok be minden ajtót, szakítok fel minden zárat, hogy megzavarom őket az otthonukban, nem foglalkoztak velem, csak néztek. Én pedig csak kerestem mindenhol és bűntudatom volt, hogy elvesztettem.