Lemúr

Barátnőt kéne találni...
Ugye milyen primitíven hangzik? Milyen igénytelenül, a női nem minden különleges értékét semmibevevően? Milyen üresen és kényszeredetten?
Barátnőt kéne találni. Szórakozni, szex végett, meg egyébként is azért, hogy legyen, a szokás kedvéért, mert ugye illik tartani egyet. Meg szex végett. De ezt már mondtam.
Szeretnék egy társat.
Számomra ez is kicsit olyan „funkcionálisan” hangzik, de már egy fokkal szebb. Az az igazság, hogy párkapcsolatok témában már lehetetlen sémák nélkül beszélni. Úgyhogy ezúttal nem is teszek semmilyen különösebb erőfeszítést, hogy elkerüljem őket.
Szeretnék egy társat. Hogy egy új világot ismerjek meg, hogy elkísérjen egy darabig és közben együtt változzunk, hogy ápolja egy kicsit a lelkem, illetve van egy ösztönös kényszer belül ami azt mondja, hogy nekem bizony kötelességem, hogy párt találjak.
Meg szex – rendben, nem mintha olyan nagyon értenék hozzá, de attól még hiányozhat.
Mindig is akartam, hogy legyen valakim. Amikor volt, akkor örültem, hogy van, amikor nem volt, akkor meg mindenkiben kerestem.
Most viszont... Talán először, de elgondolkodtam, hogy kell-e nekem barátnő.
Bizony, azon járt az eszem, hogy talán jobb lenne egyedül. Nem, dehogyis, ez badarság. Nem jó egyedül. Ugyanakkor. Nem egyszerűbb? Ejh, micsoda hanyagság ilyet mondani.
Arra akarok utalni, hogy kicsit most úgy érzem magam, mint a vágyakozó kisfiú a kisállat-kereskedés kirakatában. Mindig is egy kutyáról álmodott. Viszont most először nem biztos ebben. Vajon lesz-e elég ideje arra a kutyára? Fog vele törődni, elviszi sétálni, fésüli majd? Szeretni fogja akkor is amikor még hónapok múltán is ott csahol körülötte? Vagy megunja, rájön, hogy ő nem tud egy kutyával mit csinálni, idegesíti a sok ugatás, hogy folyton le kell vinni a „dögöt” a parkba, és hogy ő egyáltalán nem is érti, mi a francnak akarta ezt a kutyát pár hónapja.
Szóval itt vagyok én.  A vilike. Egyesek szerint szép, kedves, aranyos, jóravaló fiú.
De minek...
Egy lány halálra unná magát mellettem – mondta egy barátom magáról (!), pedig ő jóval többet jár el mint én és sokkal talpraesettebb. Komolyan, mi a frászt csinálhatna mellettem az a szerencsétlen teremtés akit egyszer a páromnak nevezhetnék. Nem járok az égvilágon sehova. Nincs semmi olyan képességem amivel büszkélkedhetnék. Nem vagyok bátor, nem vagyok nyitott, csomó mindent elítélek ezen a világon. Hiába tudok rendkívül kedves, mi több romantikus is lenni, előbb utóbb szépen tisztul a köd a fejemben, tüskés, cinikus leszek, házsártos vénember, vagy távolságtartó, fagyos nagyúr.
Nincs olyan lány akit hosszabb távon megtűrnék magam mellett. Leghosszabb kapcsolatom alig egy év volt, de feltétlenül megjegyzendő, hogy fiatal voltam, és naiv, valamint igen fontos tényező az is, hogy a lányt csak hetente, kéthetente láttam. Az egész úgy megy, hogy megismerkedem vele, kedves lesz velem, valahogy összejövünk végül is. Akkor minden szép, minden jó, bármit megtennék – értelmes kereteken belül – érte. Aztán szépen múlik az idő, és egyre több dolog kezd benne idegesíteni. Olyanok melyekről már talán az elején is tudok, csak akkor valahogy még hatalmában tart a végtelen nagy megértés, tolerancia – mily rühesen hat számomra ez a szó –, a fene nagy szerelem.
Olyan dolgokkal tudtak idegesíteni, amit sokan észre sem vennének:
Macskaimádat – akkor sem tartom őket fair, és pláne nem gusztusos állatoknak – nem beszélve arról, hogy nagyon emlékeztetnek az egyik volt barátnőmre.
Bulvársajtótermékek mániákus böngészése, horoszkóp és feng-shui
Volt olyan aki mereven elutasította a Total Commander használatát – nem röhög, okos értelmes ember azzal kezeli a fájljait.
Az egyik valami iszonyat bugyuta fiú-punkbandáért lelkesedett...
...a másik Fenyőmikiért.
Volt amelyik azt mondta, hogy náci vagyok. Persze, az ő bringája nem parkol az egyik MÉH-telepen, mint az enyém.
Kismillió egyéb dolog, melyről talán egyiküknek sem beszéltem, de végig ott lappangott a fejemben, és szépen lassan felemésztett bennem minden pozitív gondolatot velük szemben.
A testi vonzalom persze mindig maradt. De lelki alapok nélkül elég borzasztó. Olyan... hát nem tudom. Mikor elromlik a bojler és úgy kell zuhanyozni egy téli reggelen – zuhanyoztál, tiszta is vagy, de nem volt olyan jó. Aztán látod, hogy elfogyott a vaj és csak úgy szárazon eheted a sonkás kenyeret – ettél, nem leszel éhes, megvan a táplálékod, de olyan kiábrándító volt– , utána ráeszmélsz, nincs tiszta pólód és kénytelen vagy az előző napokban levetett ruháidból kinézni – kiszagolni – a legszociálisabbat és azt újra felvenni – felöltöztél ugyebár, és senki nem is látja rajtad, de te nem érzed jól magad a bőrödben. Megjegyzem, ez csakugyan megtörtént velem egyszer.
Egy ideje már elvetettem annak lehetőségét is, hogy szeretni tudok. Sőt, nemrégiben azt mondtam, hogy a szerelem csak az egyszerű embereknek adatik meg. Hogy szerelem, mint olyan nem is létezik, az csak az egyszeri ember vak rajongása, boldog önámítása.
Egyébként ma ért véget a Skaland. Hiszitek-e, vagy sem de erre talán szívesen kimentem volna. De ugyan, kivel? Egyedül összeroskadtam volna az idegességtől. Ehh, mindegy. Talán egyszer. Ha lesz valaki olyan, aki elrángat a jövőévire.