Privát fesztivál

Wilika néhány barátjával sátorozni megy hétvégén a Senki-szigetre. Mint látjátok, alaposan felkészült a kis kirándulásra.

A választék: Főzött kakaókrémes-diós, lekváros-diós, diós, és fahéjas. Szándékomban állt még egy adag tonhalas-olivás palacsinta készítése is, de rájöttem, jobb a béke.

Tehát a hétvégén nem leszek megint.

Na

E!

(Wilika: 121) 

Tik-Tak

Most tényleg 20:00-kor tudom meg?

Legalábbis azt mondták, hogy este nyolc órakor jönnek ki a ponthatárok. Vagy valami ilyesmi volt.
Jó, én azt értem, hogy tavaly 80 ponttól, már felvették a könnyűiparra az ifjakat, nekem meg több mint 40 pont fórom van ezáltal értelmetlen, idegesítő és ostoba ez az egész bejegyzés, de ugye az ember mégis szereti biztosan tudni a dolgokat.

Tehát most picsogok, rinyálok. Gondoltam, grafomán igényeim kielégítésével próbálom elütni az időt, addig míg meg nem tudom a végleges eredményt. Grafomániám mellett – ha van ilyen – grafikai kreativitásomat próbálom majd érvényesíteni, lévén, hogy egykori kedvenc oldalam a Design21 újra üzemel, és új avatárt kell a fiókomnak csinálnom.

Kezdek ideges lenni. Most már nem is a sorsom aggaszt.
Részint idegesít, hogy a jó magyar technikának és erőforrásmegosztási szokásoknak megfelelően a felvi.hu szervere nem bírja el a kiváncsi diákságot.

De méginkább idegesít, hogy a szomszédban megint itt viribel a két náci punkgyerek. Ne értsetek félre, valahol a szívem egy rejtett zugában nekem is ott zúgnak a különféle jelszavak, jelképek – bár messze nem azok amiket ezek kántálnak most az erkélyre kiállva, nagy hősiesen, bele a Dunáról jövő békakuruttyolásba.  Egyébként is, sok minden van ami most boldoggá tenne, de az ablakomon beordító zsidózás, és borgőzös Tankcsapda dallamok, a legtávolabb vannak tőle. 

Ha sokáig kell ezt hallgatnom, akkor elpattan a fejemben a biztonságizsinór és átmegyek a mosófával, aztán 52 kiló ide, vagy oda, elverem mindkét punkot, meg a rühedző kis szukájukat is.

És igen, most agresszív voltam, és vulgáris. Vegyétek tudomásul.

Újabb mód az időutazásra

Nos, hazajöttem egy hetes offline, száműzetésemből. Hamarosan leírom, mi történt velem ott, de előbb egy kis offline blogtermék:

Bár nem valószínű, hogy friss tapasztalatom különösebb újdonság lenne mindenkinek, de találtam egy módot az időutazásra. Nem kellenek hozzá féreglyukak, sem rozsdamentes acélkarosszériával szerelt autó – esetleg fluxus kondenzátor –, de még különösebb mágia sem.

Csak zene. Az én esetemben éppen mp3 formátumban tárolva (ráadásul jó minőségű VBR, azt szeressük).

Tehát van itt ez a Quimby nevű formáció. Nem tudok sok mindent róluk, de sosem fogom őket elfelejteni. Egy elmúlt lány „erőszakolta” rám egy albumukat. Mint az ő esetében megannyi más dologgal, ezzel szemben is elég elutasító voltam. De végül megszerettem. Pedig nem volt egyszerű. Nagyon nyomta nekem, és elég gyakran adott hangot az irántuk érzett rajongásának – amit nem viselek egyszerűen, de erről majd később. Megaztán erőst hívogatott, hogy menjek vele koncertre, én is vergődjek, a hömpölygő embermasszában, amitől a mai napig mániákusan félek – ám a mai állapot már egy meggyógyult tüdőrákos maradék köhhintése az akkorihoz képest –, sőt akkoriban, valami mételyes ellenérzés, gyilkos gyűlölet is keveredett az érzés mellé.

Lényeg az egészben, hogy bár nem volt egyszerű, de valami miatt mégis megszerettem, ám nagyon sokáig felparázslott még bennem a düh, és az elkeseredettség, ha a számaikat hallottam.

Idefele jövet – épp offline vagyok, falun, félkész házunk padlásán, egy kiszolgált kempingágyon ücsörögve, – az autóban hallottam egyik számukat a Petőfin – tudtátok, hogy milyen jó zenéket játszanak a az új Petőfi rádión? – és ezúttal elmarad az a borzasztó érzés. Most felütöttem a Winampet, előkerestem őket a libraryból és most is azt hallgatom.

Épp „időutazom”...

Egyik-másik szám feloldott néhány emlékképet, melyet akkoriban égetett még agyam zavaros barázdáiba. Eszembe jutott a tél hidege, a citromos teám fura íze, a betegség gumója a torkomon – sokat betegeskedtem akkoriban –, a nassként elfogyasztott, hihetelen mennyiségű levesgyöngy, melyből nagyanyám német barátnője mindig több zsáknyit hoz, a mozdulatok, ahogy a telefonon matatok, hogy a számát előkeressem a lánynak, a régi gépem, tápegységének melege, ahogy kitölti budai szobácskámat, a modem csicsergése – betárcsázós voltam még –, egy doboz macskanyelv, egy busz, egy doboz vonakodva megvásárolt óvszer, lakótelepi kockák, karate-gi, egy pár seiken-védő, sültkrumpli, színes, csíkos harisnyák és még nagyon sok minden más...

Offline meg a többi

Képzeljétek! Voltam egy találkozón és mindenki 20 évesnek nézett! Hát nem fantasztikus? Mire nem jó ez a szakáll(szerűség). Tavaly még megkérdezték tőlem, hogy melyik gimnáziumba felvételizem.

Múlt héten voltam lenn falun. Fényképeztem csigát, csigát, kilincset és csigát. Most is oda megyek úgyhogy egy kis darabig egyáltalán nem leszek.

Ma viszont elmentem autókázn. Meglestem a földeket, és a nagy Duna partot. A földekre napraforgóért mentem ki, ám találtam még valaki érdekeset ott:

 

Csuhaj!

Ejha, csuda dolgok történtek kis világomban mostanság.

No igen, az első nem olyan jó, ugyanis itthon maradtam a volt gimim által szervezett táborból. A terv szerint 5 volt osztálytársammal mentünk volna a zemplénbe, ám 48 jelentkezőből 49.-nek mentem és mivel minden fillérről számlát kell adniuk a szervezőknek, így nem mehettem az előre megszabott kereten kívül.

Ám, az indulás hajnalán egy telefon ébresztett. Barátaim közölték, hogy valaki lemondta az utolsó pillanatban az utazást – csak tudjam meg ki volt az –, így megüresedett egy hely, úgyhogy azonnal kapjam össze magam, jönnek értem. Sajnos sehogysem tudtam nekik elmagyarázni, hogy tíz perc alatt egy hétre én bizony nem tudok felkészülni, valamint ruhaállományom egy része még mindig Budán van, az itthoni szekció nagyja pedig épp a mosógépben bukfencezik, és szeretném az elkövetkezendő héten öltözködésemet két poló korlátait meglépve, kissé változatosabban alakítani.

Nemutolsó sorban a vízipipámba sem volt szén, az pedig alapfeltétele egy társas utazásnak. Ugyi?

Monológom, mint mondtam nem győzte meg őket, nem is fűztem verbális meggyőzőképességemhez – a fizikai már egyenesen vicc – több reményt, tehát galád módon kikapcsoltam a telefonom és úgy döntöttem, hogyha kopogtatnak az ajtón, akkor nem vagyok itthon.

No de a lényeg.

Régi álom. Most valóság. Mily' fantasztikus! Kaptam egy Fuji Finepix 6500fd-t.

Oooh, nice by ~Willy87 on deviantART

 

Majd lesznek képek is vele, egyelőre, mint láthatjátok, csak én pózoltam vele – és kicsit feljavítottam a bőrömet Photoshoppal.

További nagy öröm, hogy beszereztem néhány ív pólónyomó fóliát. A legelső próbálkozás annyira megtetszett nővéremnek, hogy most a fél család kiwis pólót akar tőlem.

Mint láthatjátok, a Bijáccsos mintát is pólóra vittem, de ahhoz, hogy ezen a fantasztikusan sárga pólón az eredetihez hasonló(bb) színekben látszódjék, úgy tűnik, a teljes sárgatartalmát vissza kell vennem a képnek. Szurkoljatok, hogy a következő próbálkozás sikerüljön.

Nem utolsósorban, nézzétek mit vettem még:

 

 

Na, ki jön velem vízipipázni a partra? 1 teljes kilogramm szenet kell elfüstölni.

Lemúr

Barátnőt kéne találni...
Ugye milyen primitíven hangzik? Milyen igénytelenül, a női nem minden különleges értékét semmibevevően? Milyen üresen és kényszeredetten?
Barátnőt kéne találni. Szórakozni, szex végett, meg egyébként is azért, hogy legyen, a szokás kedvéért, mert ugye illik tartani egyet. Meg szex végett. De ezt már mondtam.
Szeretnék egy társat.
Számomra ez is kicsit olyan „funkcionálisan” hangzik, de már egy fokkal szebb. Az az igazság, hogy párkapcsolatok témában már lehetetlen sémák nélkül beszélni. Úgyhogy ezúttal nem is teszek semmilyen különösebb erőfeszítést, hogy elkerüljem őket.
Szeretnék egy társat. Hogy egy új világot ismerjek meg, hogy elkísérjen egy darabig és közben együtt változzunk, hogy ápolja egy kicsit a lelkem, illetve van egy ösztönös kényszer belül ami azt mondja, hogy nekem bizony kötelességem, hogy párt találjak.
Meg szex – rendben, nem mintha olyan nagyon értenék hozzá, de attól még hiányozhat.
Mindig is akartam, hogy legyen valakim. Amikor volt, akkor örültem, hogy van, amikor nem volt, akkor meg mindenkiben kerestem.
Most viszont... Talán először, de elgondolkodtam, hogy kell-e nekem barátnő.
Bizony, azon járt az eszem, hogy talán jobb lenne egyedül. Nem, dehogyis, ez badarság. Nem jó egyedül. Ugyanakkor. Nem egyszerűbb? Ejh, micsoda hanyagság ilyet mondani.
Arra akarok utalni, hogy kicsit most úgy érzem magam, mint a vágyakozó kisfiú a kisállat-kereskedés kirakatában. Mindig is egy kutyáról álmodott. Viszont most először nem biztos ebben. Vajon lesz-e elég ideje arra a kutyára? Fog vele törődni, elviszi sétálni, fésüli majd? Szeretni fogja akkor is amikor még hónapok múltán is ott csahol körülötte? Vagy megunja, rájön, hogy ő nem tud egy kutyával mit csinálni, idegesíti a sok ugatás, hogy folyton le kell vinni a „dögöt” a parkba, és hogy ő egyáltalán nem is érti, mi a francnak akarta ezt a kutyát pár hónapja.
Szóval itt vagyok én.  A vilike. Egyesek szerint szép, kedves, aranyos, jóravaló fiú.
De minek...
Egy lány halálra unná magát mellettem – mondta egy barátom magáról (!), pedig ő jóval többet jár el mint én és sokkal talpraesettebb. Komolyan, mi a frászt csinálhatna mellettem az a szerencsétlen teremtés akit egyszer a páromnak nevezhetnék. Nem járok az égvilágon sehova. Nincs semmi olyan képességem amivel büszkélkedhetnék. Nem vagyok bátor, nem vagyok nyitott, csomó mindent elítélek ezen a világon. Hiába tudok rendkívül kedves, mi több romantikus is lenni, előbb utóbb szépen tisztul a köd a fejemben, tüskés, cinikus leszek, házsártos vénember, vagy távolságtartó, fagyos nagyúr.
Nincs olyan lány akit hosszabb távon megtűrnék magam mellett. Leghosszabb kapcsolatom alig egy év volt, de feltétlenül megjegyzendő, hogy fiatal voltam, és naiv, valamint igen fontos tényező az is, hogy a lányt csak hetente, kéthetente láttam. Az egész úgy megy, hogy megismerkedem vele, kedves lesz velem, valahogy összejövünk végül is. Akkor minden szép, minden jó, bármit megtennék – értelmes kereteken belül – érte. Aztán szépen múlik az idő, és egyre több dolog kezd benne idegesíteni. Olyanok melyekről már talán az elején is tudok, csak akkor valahogy még hatalmában tart a végtelen nagy megértés, tolerancia – mily rühesen hat számomra ez a szó –, a fene nagy szerelem.
Olyan dolgokkal tudtak idegesíteni, amit sokan észre sem vennének:
Macskaimádat – akkor sem tartom őket fair, és pláne nem gusztusos állatoknak – nem beszélve arról, hogy nagyon emlékeztetnek az egyik volt barátnőmre.
Bulvársajtótermékek mániákus böngészése, horoszkóp és feng-shui
Volt olyan aki mereven elutasította a Total Commander használatát – nem röhög, okos értelmes ember azzal kezeli a fájljait.
Az egyik valami iszonyat bugyuta fiú-punkbandáért lelkesedett...
...a másik Fenyőmikiért.
Volt amelyik azt mondta, hogy náci vagyok. Persze, az ő bringája nem parkol az egyik MÉH-telepen, mint az enyém.
Kismillió egyéb dolog, melyről talán egyiküknek sem beszéltem, de végig ott lappangott a fejemben, és szépen lassan felemésztett bennem minden pozitív gondolatot velük szemben.
A testi vonzalom persze mindig maradt. De lelki alapok nélkül elég borzasztó. Olyan... hát nem tudom. Mikor elromlik a bojler és úgy kell zuhanyozni egy téli reggelen – zuhanyoztál, tiszta is vagy, de nem volt olyan jó. Aztán látod, hogy elfogyott a vaj és csak úgy szárazon eheted a sonkás kenyeret – ettél, nem leszel éhes, megvan a táplálékod, de olyan kiábrándító volt– , utána ráeszmélsz, nincs tiszta pólód és kénytelen vagy az előző napokban levetett ruháidból kinézni – kiszagolni – a legszociálisabbat és azt újra felvenni – felöltöztél ugyebár, és senki nem is látja rajtad, de te nem érzed jól magad a bőrödben. Megjegyzem, ez csakugyan megtörtént velem egyszer.
Egy ideje már elvetettem annak lehetőségét is, hogy szeretni tudok. Sőt, nemrégiben azt mondtam, hogy a szerelem csak az egyszerű embereknek adatik meg. Hogy szerelem, mint olyan nem is létezik, az csak az egyszeri ember vak rajongása, boldog önámítása.
Egyébként ma ért véget a Skaland. Hiszitek-e, vagy sem de erre talán szívesen kimentem volna. De ugyan, kivel? Egyedül összeroskadtam volna az idegességtől. Ehh, mindegy. Talán egyszer. Ha lesz valaki olyan, aki elrángat a jövőévire.

Keep it cool

Adatmentés... azt olvastam valahol, hogy használ neki. Hát nem tudom... Lehet, hogy hasznosabb lenne az egész, ha egy üveg szörpöt is betennék mellé.
Nekem mindenképp.