Szorít az idő

Nade hová lett az idő? Úgy tűnik felelőtlenül bántam vele.

...és tényleg

Ma reggel tényleg ideszállt egy kismadár az ablakomba. Szép volt, de csakugyan nem tudtam miféle, nem vagyok ornitológus, de még művelt sem annyira, hogy felismerjem. Forgatta a fejét, és meresztette a kis színes hasát az üvegnek. 

A madár

Wilika nagyon szeretett a parton üldögélni. Szerette a Folyót, a sétányt és a maguk módján kecsesnek mondható öreg fűzfákat is, melyek épp a vízbe mosták hajukat, de az utóbbi időkben nem ezek hozták ki a ide.

A padon ült, mint mindig és kémlelte az eget. Egy madarat kerestek a szemei. Mindig ugyanazt a madarat. Nem tudta milyen madár, nem is látta jól, de az énekéről mindig megismerte. Földöntúli boldogság öntötte el, mikor fejét kitöltötték a szokatlan dallamok.

Néha közelebb repült hozzá és a naiv fiúgyermek néha úgy érezte, hogy a varázslatos melódiák neki szólnak. Kinyújtotta volna a karját a madár felé, hátha az megpihen csuklóján, de nem merte. Félt, hogy elriasztja a madarat, tartott tőle, hogy a madár nem is neki énekel olyan elbűvölően.

Pedig Wilikát teljesen elvarázsolta. Egek! Milyen kimondhatatlanul vágyott rá, hogy odaszálljon hozzá, hogy csak neki daloljon egész nap, hogy az ő lelkét simogassák azok a hangok.

Most is kinn ül a parton, hallgat és álmodozik.

Búcsú

Wilika kilépett az utcára és bezárta az ajtót. Sötétedett már, de a levegő kellemes melegséggel fonta körül a testét. Elindult le a partra. Kilencre beszélték meg a találkozót Andorással. Mindketten vizsgákra készültek egész nap, jó volt egy kicsit felkelni az asztaltól, hogy a sok szöveg és ábra látványa után végre egymás ábrázatának örülhessenek. Ment a parton, sötét volt már egészen, csak a körvonalát látta a szembe jövő Andorásnak, akit felismert a járásáról. Leültek egy padra, csomagot bontottak, pipát tömtek, és füstbe burkolózva beszélgetni kezdtek.

Kis pöfékelés után Wilika megállt a pad mellet,

– Nekem még van egy kis rituálém, ha nem haragszol meg.
– Miféle?
– Megtaláltam azt a nyakéket amit tőle kaptam még. Tudod ilyen páros nyakék. Nálad van az egyik fele, és ő hordja a másikat.
– Aha. Oda be? – mutatott a kacsák között a vízbe.
– Igen, oda.
– Mhm... inkább akkor a hídról.
– A hídról?
– Onnan hát!
– Igaz is, menjünk.

Felmentek a hídra, megvárták, míg egy pár elsétál előttük és egyedül maradnak. Wilika odaállt a híd korlátjához, pöfékelt egyet a pipájával, szája elé lógatta a nyakéket, ráfújta a sűrű kesernyés füstöt, majd elhajította délnek.

*pvitty*

eltűnt a fekete vízben.

Wilika hátrafordult, Andorás épp a belső korláton ült, a pipáját kopogtatta a cipője sarkához, hogy kirázza belőle, a maradék hamut. Felnézett,

– Kész vagy?
– Ühüm. – válaszolt szelíd mosollyal az arcán.
– Akkor menjünk.

Exhibicionista palacsinta és a nárcizmus

...avagy Wilika palacsintát süt és magamutogat (vigyázat, amatőr NaCl (konyhashow)):

A palacsinta egy fantasztikus találmány! Ezt főképp azóta vallom, mióta kitörtem a kakaós, lekváros és túrós palacsinták szellemi korlátjai közül és rájöttem, hogy a Palacsinta ennél sokkal több!
Kezdődött ez a sajtos, majd a sajtos-sonkás palacsintával. Most épp a túrósnál tartok. De nem akármilyen! Egy jó maréknyi túróban vagy fél fej fokhagyma ereje dolgozik. Bocsássátok meg nekem, imádom a fokhagymát.

De nem is a palacsintáról akartam beszélni, sőt a tartogatott témának vajmi köze van a gasztronómiához.

Ezen bejegyzés végén ígértem, hogy mesélek a nárcizmusomról.

Nos, emitt van egy képsorozat (nyugodtan kattints rájuk);

Mikor megmutattam őket photoshop tanáromnak, tetszésének adott hangot, valamint megjegyezte, hogy van némi exhibicionista hajlamom...
...ami nem baj – tette hozzá később.

Nos igen. Ám ez az exhibicionizmus, ez a nárcizmus, ez a fajta büszkeség, nem is olyan régi nálam. Valahol talán >itt< kezdődött. Egy lánnyal kötött ismerettségnek köszönhetem. Vagyisinkább... Már korábban is éreztem belőle valamit, ám igazán talán nála bontakozott – bontakoztam – ki.

Jóval előtte senki voltam, tehetségtelen, visszataszító, és alkalmatlan bármi jóra. Az én fejemben mindenképp. Ugye volt egy másik lány, akiről már meséltem is. Miután megtisztítottam elmém, minden mocsoktól, melyet beleültetett, a tükörből napról napra, egy egyre bíztatóbb alak nézett engem. Meredt rám. Nézte az arcomat, mely már szebb volt mint a nyáron, vizsgálta a tagjaimat, melyek már nem tűntek olyan szánalmasnak, mint pár hónapja, szemlélte a sebeimet, melyek a műtét óta már beforrtak. Elégedetten szemlélte a mellkasomat, mikor én nagyot sóhajtottam. Felnézett és mi mosolyogtunk egymásra. Végigmért engem de én már nem szégyelltem magam előtte. Sőt, kihúztam magam, és büszkén mutattam neki, milyen vagyok.

És mielőtt azt hinnéd, hogy ez a nárcizmus csak testi...
Óh nem. Bár egóm most sem szánt keresztül mindenen, sokkal lehetségesebbnek, sokkal elérhetőbbnek tűnik minden.

Jól vagyok...

Buli

emiatt nincs szex az életedben. Nem élsz barátom

nem jársz bulizni

nem iszol

Na ilyenkor szoktam azt mondani az embereknek, hogy elmennek a jó...

Elnézést...

Egyszerűen csak gyűlölöm, mikor ezeket rám akarják erőltetni, és követendő példaként állítják elém.  Már eljutottam addig, hogy heveny hányinger fog el, ha meghallom; "Buli, megyünk bulizni, oltári nagyot buliztam"

Nem azzal van – közvetlenül – a bajom, hogy valaki elmegy egy koncertre, vagy beül valahová a társaival. Csak a mentalitással... Illetve azzal, hogy én leszek megbélyegezve lelki nyomoréknak, és engem tömnek olyan marhaságokkal, hogy nincs fiatalkorom, meg minden.

Mindegy

Mellesleg csináltam vállalkozástanra weboldalt. A feladat szerint egy fiktív cégnek kellett valami anyagot kitalálni. Szórólap, névjegy, plakát... én a weboldalt választottam. Nincs kész, nem is lesz, nem az volt az cél.

Íme a Hungaroo Holding, egy cég, mely kengurukat honosít a hortobágyon. Hogy honnan az ötlelt, hogy kenguruk kellenek a nagy magyar alföldre, azt majd később.

Szekunder szülinap

Most egy éve volt.

Ezért fejembe vettem, hogy ez lesz a második szülinapom.

Nem;
nem baleset, nem szervátültetés, nem életmentő szívműtét, még csak nem is egy nagy elhatározás, vagy felismerés, megvilágosodás...

– Nem mehetnék inkább gyalog?
– Nem, üljön csak be a tolószékbe.
– Jó... atyaég, de gyorsan megyünk, szédülök!

– Üljön fel az asztalra és dőljön előre! Most megszúrom hátul a derekát, és bevezetem a tűt a gerincébe. Ne aggódjon, nem fog semmit sem érezni, szépen lassan el fog zsibbadni az alfele.

– Nővér kérem, megvágtak már?
– Igen, már folyik a műtét.