De szeretnék...

Wilika kishíján felhántotta a parkettet amint rohangált fel-alá a házban, idegesen hadonászva és értelmetlenül hadarva mindenféle dolgot, kezében egy régi informatika könyvvel, majd ahogy elhaladt a laptopja előtt, ügyetlenül feltépte a képernyőjét, és elindította szeretett gépét;

– Ok, bloglounk. Az megnyugtat. Szeretünk blogolni igaz? Én szeretek! És Te szeretsz? Az jó. Ja hogy engem, na az még jobb. Csudás! Hát tudd meg én is szeretlek. De blogloni, azt Te is szeretsz igaz? Helyes, Blogloni jó. Megnyugtat. De ezt már mondtam. Akkor blogolok. Figyelj, jön;

Ehh, de szeretnék most rigó lenni, és kinn ülni a fán, dézsmálva a cseresznyénket.

Kinéztem a konyhaablakon, s láttam, amint a rigók megszállják a cseresznyefánkat. Még sosem ettem a mi cseresznyénkből. De a rigók helyes teremtmények, egy rossz szavam nincs rájuk.

Tehát amikor megláttam  őket, elmosolyodtam, és bugyuta – ám földöntúli – örömmel köszöntöttem őket;

– Szeeeeervusztook! – mire édesanyám;
– Ne üdvözöld már őket! Megzabálják a cseresznyénket!
– Tudom, de olyan aranyosak.
– Hé-ééé! Hess! – kiabál kifele, olyan varjú-anyó módjára, az ablakot kopogtatva. Ilyenkorra már körülbelül  6 madarat számolok a fán.
– Anyukám, kapsz egy lábast, meg egy fakanalat és ülj ki kalimpálni a fa alá, annak még lehet hatása.
– Idén sem eszünk cseresznyét...
– De vannak rigóink.

...meg hiányos adatbázsikezelési képességeim, valamint nyúlfarknyi türelmem. Nehéz lesz.