Monyók

Kölök... Imádom... (unokaöccs)

Tehát a bálna azt mondja, hogy μ (műűűűű)... ffff! a szárcsa meg azt, hogy π (pi!) ^_^

...és azt tudtátok, hogy a teknős is mond valamit? Bizony! A Teknős azt mondja, hogy klitty-klatty.

Múlató

Hejj, jó volt ez a nap is!

Barátim átjöttek, kiültünk hátra a kertbe, és szocializálódtunk.

Sercegett a grill, kotyorgott a vízipipa – vicces mély hangom volt tőle, mint KITT-nek a Night Riderben – pengett-pongott a gitár, és a dal is fel-fel tört a torkunkból. :) Még sajátot is írtunk.

Ehh, jó is a barátokkal.
Hm, barátok... tavaly egy lány azzal tömte a fejemet, hogy egy senki vagyok, hogy nincsenek barátaim. Amennyire le voltam akkoriban taglózva, még el is hittem egy darabig. Aztán mikor folyamatosan, nap mint nap csörgött a telefon, hogy mikor megyek, ide meg oda, jövök-e sétálni a partra, megyek-e sütögetni, amikor egy-egy barát majd kitépte a karomat, úgy rázta meg örömében ha üdvözölt, vagy majd' felborultam, mikor egy-egy barátnő – lány, aki a barátom... na ezt hogy mondják? – a nyakamba ugrott üdvözlésül, akkor rájöttem, hogy hülye vagyok.

Hülye vagyok, – vagyis inkább voltam – hogy egy percig is adtam beteg és mételyes szavaira.

Azt mesélte rólam másoknak, hogy nincsenek barátaim. Csak az interneten, de azok nem barátok – legalábbis ő így gondolta. De igenis, egy ember, akit az interneten keresztül ismertél meg ugyanúgy lehet a barátod, mint az akivel együtt lófrálsz a parton. Nem láttad még élőben? Naés? Egyszer tán' arra is sor kerül. De ha ugyanolyan érdeklődéssel hallgatjátok egymást, a gép két oldalán ülve, mint egy bögre kakaó – mert én azt szeretem – felett csevegve... ugyan mi a különbség?

Hm, a rettegett gépek. Igaz-e? Talán majd erre is kitérek később.

Addig is itt vagyunk mi, akik jól szórakoznak. :) 

Abigél beteg...

Abigail beteg lett.

Nem nagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy ne tudjon néhány fontos dolgot megcsinálni.
Nem lát! Szegényemnek nem jó a szeme tegnap óta, az immunrendszere is megbomlott hangokat hall, és az érintésemet sem érzi.

Szegény laptopom...
Kénytelen leszek újrainstallálni. Baj van a webcamerával, a digitalizáló táblámmal, a tűzfal is megbolondult, már az install/uninstall is huncutkodik, a wifi is össze vissza megtalál mindent, még kikapcsolt állapotban is.
Ez az a pillanat, amikor mindent ki kell tenni a külső winchesterre, vetni egy keresztet a képernyőre, és elbúcsúzni a rendszertől.

Bátyám szerint a reinstall a perverzióm...

Ha időben összevakarom a rendszert, és még erőm is lesz, akkor talán – de tényleg csak talán – írok még valamit.

Addig is itt ez a kis nóta. Nézzétek, töltsétek, hallgassátok és énekeljétek, ahogy én is teszem – még az utcán is ezt éneklem, persze csak csöndesebben, illetve a környezeti zajokhoz igazodva.

Kicsit még az éneklésről...

Furcsa, de az utóbbi időben, valahogy nagyon megszerettem. Zuhany alatt a leginkább, főleg Budán, mert mikor reggel zuhanyzom, nagymamám még bőven alszik és ha ébren is lenne, akkor sem hallana sokat.

Ennek az egésznek csak az a hátránya, hogy egyébként is szeretek hosszú percekig a zuhany alatt agonizálni, de ha a zuhanyzás végén véletlen belekezdek egy újabb dalba, azt bizony végig kell énekelnem, és addig még ácsorgok az urbánus műesőben, szépen figyelve, ahogy süllyed a bojler mutatója – már ha látszik valami a gőztől.

Mese a Szabad Hétfőről

Nos, tudva legyen, hogy Wilika nem jár hétfőnként iskolába.
Nem, Wilika nem tagja semmilyen idegen vallásnak, mely tagadná a hétfői szorgoskodást, rendszeres kimaradásának egyszerűen annyi az oka, hogy ezen a napon oktatnak az iskolájában Photoshopot, melyből ő már az első órán nagyon ügyesnek – ne adjisten túlokosnak – bizonyult, így hát fel lett mentve az említett tantárgyból.

Délelőtt sokáig aludt, majd nagymamájával – mert hát nála lakik, mikor Budapesten tanul – megebédeltek. Ebéd után kinézett az ablakon és bár sosem szerette igazán a napfényt – mindig szúrta a szemét és a feje is fájt tőle – most mégis elgyönyörködött a fényben úszó hegyoldalban.
Egészen különös módon úgy érezte, hogy kikívánkozik az erkélyre, hogy testét meg akarja áztatni a kissvábhegyi erdők levegőjében, hogy magába akarja szívni azt a napfényt, amitől eddig úgy irtózott. Beszaladt a szobájába, hogy kivigye a nagy kancsóját, melyben – ha szerencséje volt – mindig talált limonádét. Mellette az asztalán ott volt a vízipipája is. Füst híján csak port sóhajtozott a messziről jött csuda, mert bizony már hónapok óta nem pöfékelhetett. Nosza, dohány, szén, víz, Wilika hamar be is izzította a pipát az erkélyen, és ezüstös felhőkbe burkolózva rajzolgatni kezdett, tervezgette a rábízott plakátot.

Rajzolgatott. Mert muszáj volt neki. Most mégis örömmel csinálta. Örült, mert végre rajzolt, örült, mert meg volt elégedve – többnyire – azzal amit csinált, és örült, mert minden rendben volt. Mikor néha megakadt, akkor összevonta a szemöldökét és a szokásosnál nagyobbat szippantott a vízipipából, majd a sűrű füstöt az ég fele fújva gondolkodni kezdett. Felettébb vidám volt amúgy; minden egyes madárra rámosolygott – a ház felett elrepülő varjak különös boldogsággal töltötték el, lévén, hogy nagyon szerette őket, és február óta eggyel sem találkozott –, majdnem a füttyjeikre is válaszolt, és amikor az erkély alatt elcsípte két barát beszélgetését, miben megtudta, hogy egyikük épp munkát talált, még annak is örült. Egy egész kis birodalom volt ott, és ő mindent látott onnan fentről az erkélyről, és minden az ő kedvére volt.

Megjegyzem, Wilika nem hisz a tudatmódosító szerekben, elítéli őket. A vízipipától is már felettébb huncut és könnyed lesz számára a világ. Páran már megszólták, hogy miért csak egyszeri dohányt szívogat a vízipipájából, de őt sosem érdekelte az ilyesmi.

Gomolygott a füst, kercegett a ceruza és a filctoll – filctollat csak az utóbbi időben kezdett használni kontúrokhoz – és szépen lassan fogyott a limonádé is, közben a nap eltűnt a hegy mögött.

Wilika nagyon meg volt elégedve a délutánjával.

Legyen nektek is egy szabad hétfőtök!

Hétvége

Hinnye, későre jár, holnap – az-az ma – korán kelek.
Node sebaj, pár sorra azért biztos futja. De ma nem filózom, nem és nem, ma csak a száraz tények lesznek.

Tehát hétvége volt.
A volt gimis földrajztanárom – jó tanár, és még ha terror volt minden egyes felelés előtti csend, és néha némi kis durca is becsúszott egy-egy dolgozat után, én azért szerettem, és most is nagyon sokan jóban vagyunk vele – túrát szervezett.
Egyelőre ez egy "próbaüzem" volt, de jövőre szeretné betetetni a túranaptárba, habár így is voltak elég messziről csoportok.
A túra célja az volt, hogy Dunától, Dunáig keresztüljárjuk a szigetet (Ráckevén lakom a Csepel-szigeten), hogy megismerjük lakóhelyünket. Nos, tényleg láttam új helyeket.
Néhány régi osztálytársammal indultam neki és úgy döntöttünk, hogy inkább csak sétálni menjünk, ezért a kisebbik, 15 km-es távot választottuk.
Sajnos hallgattam reggel édesanyám minden vészjósló szavára, elhittem a rossz időt, és a hideget, így túra alatt, két pulcsit és egy kabátot cipelhettem a kezemben, ugyanis a szimatszatyor nem nyel el mindent. Viszont a pipámnak volt benne hely, úgyhogy egy órácskányi vidám füstölést is megengedhettem magamnak.
Egyébként hamar megjártuk; 9 órakor jelentkeztünk le, és délben már át is vehettük a túráról szóló emléklapot. Utána hazajöttem lerakni a pulóvereket, majd visszabicikliztem az iskolába kicsit még beszélgetni a tanárokkal, barátaimmal.
Tanúja lehettem egy fantasztikus jelenetnek. Az egyik testneveléstanár – sajnos nem ő tanított, pedig nagyon rendes, és még órát is szokott tartani (a másikról, egyiket sem lehet elmondani) – épp rohant az igazgató után ki az ajtón, hallom hogy szólongatja;

– Laci! – nincs válasz, nem veszi észre.
– Laci! – még mindig nem...
– Igazgató úr!
– Mondjad Imi!

Ezt az embert otthon hogy szólítják?
Imi csak annyit látott belőlem, hogy az igazgató látóteréből menekülve beszaladok a folyósóra és nevetve összerogyok Ady Endre – gimnáziumunk névadója – halotti maszkja előtt.
No mindegy, voltam életemben először az iskola konyháján – nem, nem az étkezőtérben, hanem benn, ott ahol készül az isteni manna (egyébként tényleg nem főztek rosszul nálunk) –, beszélgettem egy volt osztálytársnőmmel egy pár órát, megvártuk az utolsó túrázókat aztán hazakísértem.

Rájöttem mennyire elszoktam a biciklizéstől. Nem, nem arról beszélek, hogy nem bírtam, hanem arról, hogy osztálytársnőm kapujában jutott eszembe, hogy bizony én biciklivel mentem fel a suliba, és meg is feledkeztem róla. Még egy kis gyaloglás vissza az iskolába, majd bicikli haza.

Ma édesanyám rámparancsolt, hogy biz' takarítsam már ki a szobámat, mert irdatlan nagy a rendetlenség – erős túlzás, rágalom – és holnap jön az ingatlanos fényképezni – apropó, nem kell valakinek Dunaparton családi ház 30 milla körül? – és még a falat is le akarja festeni, mert télen nem volt fűtve a szoba, egyedül a teknőseim dideregtek benne a fűtöcsövekre ráhúzódva, így a 15 fokos szobában a 24 fokos vízből megszökött pára készségesen megtelepedett az ágyam megett a falon, és volt szíves hagyni egy jókora foltot is.
Falat csiszoltam – még most is szürke a hajam, de szerintem tök szexi vagyok őszesen (és még nagyokat is gondolok) –, gletteltem, festettem, szteppeltem – néha rámjött mikor énekeltem, de leginkább azért írtam, mert rímelt, és fáradt vagyok. Fantasztikus illata van az új falnak! Még most is fehér az orrom.

Volt egy nehezebb része is a rendrakásnak;
Már vagy négy éve van futónövényem, azóta párszor körbejárta a mennyezetet, végigfutott a polcokon – egyik könyv gerincébe még gyökeret is eresztett, hajtotta a tudásszomj – és lelógott a lámpáról.
A hajtások egy darabig sajnos felkopaszodtak, már csupán néhány száraz levél csüngött az öregebb szakaszokon, melyek mostanra csak a vizet szállították a kiszívott cserepekből, a friss, leveledző végek felé.
Régen nem voltam igazán a növények híve, de a futónövényt nagyon megszerettem. Vérzett is a szívem, mikor a bicskámmal szabdaltam le a mennyezetről a darabjait. Mondtam Anyunak, hogy kezelje minden darabját tisztelettel, és gondoskodjon róluk, hogy szépen kigyökerezzenek a friss szárak. Ha majd kigyökereznek, és fent Budán felújítom a szobámat nagyanyámnál – már csak fel kell hogy vegyenek a BMF-re – akkor viszem őket is fel, hadd futkossanak csak körbe a szobában.

Egy kis gond azért van....
Van egy alapítvány. Egy ingyenes lelkisegélyvonalat üzemeltet fiatalok számára. Egy osztálytársnőm beajánlott az alapítvány egyik munkatársának, mint lelkes kezdő grafikust. Megkaptam próbafeladatnak, hogy csináljak nekik plakátot. Nagy vágyam teljesült. Mindig is szerettem volna ilyen munkát. De mégis... mégis nagyon nehéz volt utána, mert semmi ötletem nem volt. Aztán egy-két hét után összeizzadtam egy posztert, amit nagyon díjaztak.
Utána jött a kérés, hogy szeretnének valami figurálisat, mert tetszenek nekik a figuráim.
Osztálytársam kérdezte, hogy miért nem rajzolok nekik is egy ilyen figurát?
Mert azok a figurák ÉN vagyok, magamat ábrázolom vele, és egy vagyok velük, mindegyik egy kis darab belőlem.
De kitalálnom még semmit sem sikerült. Szerencsére nagyon türelmesek... én viszont nem. Ma akartam végre rajzolni valamit, csak ugye szobát festettem.
Majd holnap... mint mindig. De most már igazán...
...mint mindig.