Családi katonásdi

Nos, szombaton voltam életemben először – de nagyon remélem, hogy nem utoljára – paintballozni!

Maga az esemény kétszeresen is különleges volt, ugyanis azon kívül, hogy kipróbálhattam élőben azt, amit számítógépen már kisdedkorom óta űzök, láthattam egy rokonom. Pontosabban egy unokatestvérem. Eddig semmi különös nincs benne, hiszen sokunknak vannak unokatestvérei, ám azok létéről általában nem csak akkor szerzünk tudomást, mikor már az egyetemet készülnek befejezni.

Hogy miért csak most találkoztunk vele?
Oknak legyen elég családom bonyolultsága és bigottsága.

Ám Édesanyám szereti egybefogni a rokonokat és nem törődik az olyasfajta frászokkal, mint például hogy az illető házasságon belül, vagy kívül született-e. Így ő szólt, hogy érdemes lenne utánanézni, és felvenni vele a kapcsolatot. Anyámnak is van egy "talált rokona". Előle egy féltestvért titkoltak el – anyai Nagyapámat nem ismerhettük, ugyanis még jóval azelőtt meghalt, hogy szüleim egyáltalán megismerkedtek volna. Egy kurta beszámoló rémlik róla, miszerint "csúnya kisember volt, de a nőkkel mindig jól kijött". (Mielőtt azt hinnétek, hogy Nagyapám egy mihaszna nőcsábász volt, megjegyzem, hogy afféle tudósember áll össze a bővebb leírásokból)

Tehát lényeg, hogy családban élni fantasztikus dolog, minél nagyobb annál jobb. Nem is oly' régóta egy ír úriembert is rokonunkként tisztelhetünk. Egyik családi összejövetel végén – melyet épp az ő házukban tartottunk –, mikor már ír hagyomány szerint kipirosodott az arca a whiskey-től, felemelte hangját, kitárta karjait és azt mondta;

"Jövőű kawráshony, egísz salád itt nálom!"

Értitek? A jó rokonokból nem lehet elég! Sose habozz megkeresni* őket!
(*értsd: 1: felkutatni; 2: felhívni, meglátogatni)

Tehát Paintballozni voltunk. Én, Bátyám, és Ő, a "talált rokon".

Fantasztikus játék ez! Bár sebekből gyűjtöttem szép számmal, még azoknak is örültem.

A legelső pályán már félidőben tarkón lőttek, ugyanis nagyon el voltam foglalva egy másik ellenféllel, és nem figyeltem magam mögé. Bátyám is így járt. Unokatestvérem rendszerint túlélte a bevetéseket.

Egyszer nagyon csúnyán megszórtak két irányból, úgy kellett kiabálnom, hogy "Jólvan-jólvan, már meghaltam, már nagyon meghaltam!"

Egyvalami viszont elgondolkodtató.

Ugye a játékokban – főleg az újabbakban, melyben már elég tisztes intelligenciájuk van a gépi karaktereknek – megszokhattam, hogy az ellenfelek egyformák, és mindegyik rendkívül aljas, és nem akar mást, minthogy engem elpusztítson. Hát itt sem láttam másképp. A csapattagjaimmal volt kommunikáció, bár külsőre ők is egyformák voltak – overáll, és védőmaszk, legfeljebb az alatta lévő sapka színe adott némi támpontot, hogy ki lehet valójában –, az ellenfelek azonban egy kaptafára mentek. Fekete védőöltözet, és a sisak. Mindegyik sunyin hajolgatott ki a fedezéke mögül, arra várva, hogy mikor leszek óvatlan, kevésbé figyelmes, amikor eltalálhatja a fejem, vagy a törzsem – végtagok nem értek pontot, bár amikor egészen fönt, mindkét combom belső felén volt egy hatalmas piros folt, elgondolkodtam, milyen hatásai lettek volna, ha kicsit odébb csapódik be az a golyó.

Tehát amíg a terepen rohangáltak, a fekete overalljukban és az arcukat takaró sisakban, mindegyik ugyanaz az aljas droid volt. Ám amikor leértünk a pályáról és levettük a maszkokat, már mindenkinek volt arca, személye, már emberek voltak akikkel jóban voltam és élveztem a társaságukat.

"Nahát Áron, te lőttél le? Hehe, durva volt!"

Mennyit számít, hogy valakinek látjuk az arcát. Egy dokumentumfilmben láttam egy beszélgetést, melyben egy veterán mesélt az élményeiről. Mondta, hogy mikor kikerült a harctérre, nem tudta az embereket lelőni. Volt puskája, tölténye, és célozni is megtanították, de egyszerűen nem bírt rálőni egy emberre. Benne volt az a becsületes ösztön, hogy társunkat nem öljük meg csak úgy. Ám csakhamar ráébredt, hogy így bizony nem fogja sokáig kihúzni, ezért egy idő után – ahogy ő mondta – nem katonákra lőtt, hanem sisakokra vadászott.

Elhatároztam, hogyha lesz rendes keresetem, sűrűbben ki fogok látogatni a "csatatérre". Kellemes izgalom, és némi önbizalmat is ad az embernek.

Valaki azt mondta nekem, hogy ő antimilitarista, elítéli ezt a játékot, és szerinte nekem sem való ez a durva sport.
Mondhatnak akármit, de én rettenetesen élveztem, hogy megint a gyermekkor óta szinte már teljesen elfelejtett katonásdiban élhettem ki magam.

Ő itt éppenséggel a bátyám, van egy csoportkép is hármunkról, de azon meglehetősen furcsán nézek ki, úgyhogy legyen elég kettőnkről. Köszönet Áronnak a képekért!