Családi katonásdi

Nos, szombaton voltam életemben először – de nagyon remélem, hogy nem utoljára – paintballozni!

Maga az esemény kétszeresen is különleges volt, ugyanis azon kívül, hogy kipróbálhattam élőben azt, amit számítógépen már kisdedkorom óta űzök, láthattam egy rokonom. Pontosabban egy unokatestvérem. Eddig semmi különös nincs benne, hiszen sokunknak vannak unokatestvérei, ám azok létéről általában nem csak akkor szerzünk tudomást, mikor már az egyetemet készülnek befejezni.

Hogy miért csak most találkoztunk vele?
Oknak legyen elég családom bonyolultsága és bigottsága.

Ám Édesanyám szereti egybefogni a rokonokat és nem törődik az olyasfajta frászokkal, mint például hogy az illető házasságon belül, vagy kívül született-e. Így ő szólt, hogy érdemes lenne utánanézni, és felvenni vele a kapcsolatot. Anyámnak is van egy "talált rokona". Előle egy féltestvért titkoltak el – anyai Nagyapámat nem ismerhettük, ugyanis még jóval azelőtt meghalt, hogy szüleim egyáltalán megismerkedtek volna. Egy kurta beszámoló rémlik róla, miszerint "csúnya kisember volt, de a nőkkel mindig jól kijött". (Mielőtt azt hinnétek, hogy Nagyapám egy mihaszna nőcsábász volt, megjegyzem, hogy afféle tudósember áll össze a bővebb leírásokból)

Tehát lényeg, hogy családban élni fantasztikus dolog, minél nagyobb annál jobb. Nem is oly' régóta egy ír úriembert is rokonunkként tisztelhetünk. Egyik családi összejövetel végén – melyet épp az ő házukban tartottunk –, mikor már ír hagyomány szerint kipirosodott az arca a whiskey-től, felemelte hangját, kitárta karjait és azt mondta;

"Jövőű kawráshony, egísz salád itt nálom!"

Értitek? A jó rokonokból nem lehet elég! Sose habozz megkeresni* őket!
(*értsd: 1: felkutatni; 2: felhívni, meglátogatni)

Tehát Paintballozni voltunk. Én, Bátyám, és Ő, a "talált rokon".

Fantasztikus játék ez! Bár sebekből gyűjtöttem szép számmal, még azoknak is örültem.

A legelső pályán már félidőben tarkón lőttek, ugyanis nagyon el voltam foglalva egy másik ellenféllel, és nem figyeltem magam mögé. Bátyám is így járt. Unokatestvérem rendszerint túlélte a bevetéseket.

Egyszer nagyon csúnyán megszórtak két irányból, úgy kellett kiabálnom, hogy "Jólvan-jólvan, már meghaltam, már nagyon meghaltam!"

Egyvalami viszont elgondolkodtató.

Ugye a játékokban – főleg az újabbakban, melyben már elég tisztes intelligenciájuk van a gépi karaktereknek – megszokhattam, hogy az ellenfelek egyformák, és mindegyik rendkívül aljas, és nem akar mást, minthogy engem elpusztítson. Hát itt sem láttam másképp. A csapattagjaimmal volt kommunikáció, bár külsőre ők is egyformák voltak – overáll, és védőmaszk, legfeljebb az alatta lévő sapka színe adott némi támpontot, hogy ki lehet valójában –, az ellenfelek azonban egy kaptafára mentek. Fekete védőöltözet, és a sisak. Mindegyik sunyin hajolgatott ki a fedezéke mögül, arra várva, hogy mikor leszek óvatlan, kevésbé figyelmes, amikor eltalálhatja a fejem, vagy a törzsem – végtagok nem értek pontot, bár amikor egészen fönt, mindkét combom belső felén volt egy hatalmas piros folt, elgondolkodtam, milyen hatásai lettek volna, ha kicsit odébb csapódik be az a golyó.

Tehát amíg a terepen rohangáltak, a fekete overalljukban és az arcukat takaró sisakban, mindegyik ugyanaz az aljas droid volt. Ám amikor leértünk a pályáról és levettük a maszkokat, már mindenkinek volt arca, személye, már emberek voltak akikkel jóban voltam és élveztem a társaságukat.

"Nahát Áron, te lőttél le? Hehe, durva volt!"

Mennyit számít, hogy valakinek látjuk az arcát. Egy dokumentumfilmben láttam egy beszélgetést, melyben egy veterán mesélt az élményeiről. Mondta, hogy mikor kikerült a harctérre, nem tudta az embereket lelőni. Volt puskája, tölténye, és célozni is megtanították, de egyszerűen nem bírt rálőni egy emberre. Benne volt az a becsületes ösztön, hogy társunkat nem öljük meg csak úgy. Ám csakhamar ráébredt, hogy így bizony nem fogja sokáig kihúzni, ezért egy idő után – ahogy ő mondta – nem katonákra lőtt, hanem sisakokra vadászott.

Elhatároztam, hogyha lesz rendes keresetem, sűrűbben ki fogok látogatni a "csatatérre". Kellemes izgalom, és némi önbizalmat is ad az embernek.

Valaki azt mondta nekem, hogy ő antimilitarista, elítéli ezt a játékot, és szerinte nekem sem való ez a durva sport.
Mondhatnak akármit, de én rettenetesen élveztem, hogy megint a gyermekkor óta szinte már teljesen elfelejtett katonásdiban élhettem ki magam.

Ő itt éppenséggel a bátyám, van egy csoportkép is hármunkról, de azon meglehetősen furcsán nézek ki, úgyhogy legyen elég kettőnkről. Köszönet Áronnak a képekért!

Evolva

Ma is egyszeri élménybeszámoló lesz, semmi okos, vagy hasznos dolog.

Nemsokára lejár a régi személyim – az első – úgyhogy csináltattam újat. Hat évvel ezelőtt kaptam meg az első személyimet. Lám mit tesz négy év gimnázium, két év szakmai képzés, négy barátnő 3 csomag pipadohány és egy pohár sör – hogy miért pont ezeket soroltam fel, ne kérdezzétek. A pohár sör pedig 6 évre értendő.
No meg némi túrórudi, de abból sosem elég. (katt a teljes mérethez)

Egyébként érdekesen alakulnak a koponyám arányai – hiába no, kicsikét muszáj volt okosodnom –, valamint az aláírásom is. (tessék kattintani)

Lassan itt a szülinapom – másnapján, bátyám szülinapján fogok érettségizni informatikából –, és amikor édesanyámmal tegnap betévedtünk egy indiai butikba, úgy döntött, hogy megelőlegezi. Nézzétek mit kaptam! A boltos néni szerint a ruhadarab hivatalos megnevezése a "kurta". Anyu mondta, hogy majd csinálunk róla szabásmintát – nem túl bonyolult ugye – és gyárthatunk még párat. Van hozzá szép lenvászonnadrágom. Már csak egy szép egyszerű bőrszandálra vágyom. No igen, pózolni, és fényképezéshez jó arcot vágni éppen nem sikerült. (megint csak katt)

Holnap – az-az ma – pedig vár az Adobe nap.
Kedves angolul tudók, gondoltátok volna, hogy az angol"Adobe" (vályog, vályogtégla) szó egy olyan kivételes szó, melynek a végén ki kell ejteni az e-hangot? Egy világ dőlt bennem össze.

Egyébként feltűnt, hogy három linkelt kép közül mindegyiken én vagyok?

Nárcizmus? Erről majd később.

Töltés

Vanabi hős

Új hobbit találtam. Segítek az emberiségen!

Na jó nem.

Ismered a helyzetet, mikor állsz a metrókocsiban az ajtóban, nézel ki a peronra és látod, hogy rohan valaki feléd, saját erejét és képességeit meghazudtolva, majd az utolsó pillanatban összecsukódik előtte az ajtó és ő csalódottan néz rád az üvegen keresztül, ahogy lassan eltűnsz oldalra... Ugye ismered? De legalábbis el tudod képzelni, nem?

Kövezzetek meg, de mostanság ilyenkor elkapom a csukódó ajtót, betámasztom a lábammal, és megvárom, míg berepül az illető. Nagyon hálásak tudnak lenni az emberek. Van amikor mások is besegítenek és szintén tartják az ajtót. Kellemes kooperativitás. Egyszerű, és bugyuta öröm, de akkor is olyan jól esik. Főleg, ha utána kapsz egy kedves mosolyt és egy varázslatos "Köszönöm"-öt. Az mindent megér, higgyétek el.

Céltalan üzenet

Igen, egy üzenet neki, aki szintén a részem lett az elmúlt két év folyamán.

Céltalan, mert nem akarok vele semmit és céltalan, mert nem személyre szóló – noha minden bizonnyal felismerné, hogy neki szól. 

Ő törölt egy darabot a múltjából.

Afféle postsecret ihletésű lapocska. Csak egy gondolat, egy levelezőlapon.

Időgép

– Ehh, jó lenne egy időgép.
– Ugyan minek az neked?
– Visszacsinálni a múltamban pár hülyeséget.
– Ejj...

Andorás barátommal folytatott beszélgetésem eme kicsi részlete ihlette a következő bejegyzésem.

Szerintem nagyon sokan gondoltuk már úgy, "bárcsak visszacsinálhatnám!"
Régen én is így éreztem elég gyakran. De az utóbbi évben megtanultam valamit.

Sok kellemetlenség volt a múltamban, melyben ép ésszel az égvilágon semmi örömet nem lelni. De mégis...

Kellett az alattomos, lelkibeteg tanítónéni, aki direkt négyest adott testnevelésből általános elsőben, hogy ne lehessek kitűnő, a haragos osztálytársak, akik belegyömöszöltek az öltözőszekrénybe, és még a rosszindulatú batátnő is, akinek a blogja szerint a fiúkhoz vonzódom.

Mind-mind elvettek és úgyszintén hozzátettek valamit a személyiségemhez, mindnek része volt abban a folyamatban aminek a végén ott állok én mint eredmény.

Egy eredmény, egy állandó változó, mert az egyenlőségjel csak hajt engem maga előtt, újabb és újabb eseményeket, személyeket engedve háta mögé, hogy a képlet állandó változásával én is minden nap egy kicsit más lehessek mint előző nap voltam.

A múltat soha ne tagadjuk és ne másítsuk meg! 

Az időgép másra való

Pofon

A nevelés eszköze, sokkszerű, hirtelen behatás, komolyan indokolt esetben, megfelelő szándékkal alkalmazva pszichológiailag pozitív hatású.

Többnyire fizikai formájában ismert – mint pofon, saller, parasztlengő stb. –, arcra mért ütésként, főképp tenyérrel, sérülést nem okozva, elhanyagolható mérvű bőrirritációtól eltekintve.

Képletesen ~nak tekintendő még audiális, verbális formája is, köznyelvben leszúrás, letolás, leb*szás, beolvasás, leordítás stb. mely egyaránt alkalmazza a szavak meggyőző, jellemformáló erejét, mint az erős hangok sokkoló hatását.

Legfőképp akkor alkalmazandó, mikor az egyén – egy évnél idősebb embergyermek, vagy felnőtt – abnormálisan belefeledkezik egy bizonyos érzelmébe, mely nem mutat pozitív irányba – képzelt, vagy valós, lelki ill. fizikai fájdalom, reménytelen szerelem, túlzott rajongás, elragadtatás stb. –, a külvilág tényezőit – környezeti, társadalmi – figyelmen kívül hagyva, vagy saját elragadtatása számára elferdítve. Fenti jelenséget a köznyelv a hiszti szóval illeti.

A ~ – először verbális, audiális, majd nehezebb eseteknél fizikai formában – alkalmazása a fent írt esetben feltétlenül alkalmazandó, elsősorban segítő, nevelő szándékkal, másodsorban feszültséglevezető hatása miatt, az egyén említett állapotból való kizökkentéshez, mint saját morális fejlődése, mint embertársai nyugalma érdekében.

Alkalmazásakor figyeljünk oda, hogy megőrizzük ép eszünket, hidegvérünket, végig kimérten, tiszta fejjel irányítsuk az eseményt, ne forduljon a nevelő szándékú akció pörlekedésbe, verekedésbe, különben mi is érdemessé válunk egy ~ra.

Számvetés meg Fűrész...

...mert tegnap azt néztem.

Tegnap locsolkodtunk a hagyománynak megfelelően – kis csavarral persze –, de arról majd akkor, ha le tudom tölteni a képeimet a gépemről (itthon vagyok, a gép csak a bölcsőbe ültetve hajlandó kommunikálni Abigéllel – aki azóta már meggyógyult –, márpedig azt nem hurcolásszuk, Abigél pedig nem eszik CF-kártyát).

Szóval tegnap megnéztem a Fűrész trilológia második részét – az elsőt még kórházban láttam, a műtétem után.

Tudjátok, akkoriban egészen meg voltam lepődve, hogy horror/thriller film létére üzenete van. Ráadásul igen nemes a mondanivalója. A Fülke is nagyon tetszett. Van egy "kattant fazon", aki kiválaszt a tömegből egy erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető embert és rákényszeríti, hogy gondolja végig életét, nézzen mélyen magába, ítélje meg magát és gondolja meg, miként kívánja folytatni. Önbíráskodás? Ugyan... ha más már nem teszi meg helyette?

Ugye amikor az ember filmet néz rendszerint képzeletben odaáll valamelyik szereplő oldalára. Volt olyan aki a nyomozó pártját fogta? Volt olyan, aki egy cseppet sem haragudott rá, mikor a világért – vagy akár a fia életéért – sem volt hajlandó meghallgatni az öreg Jigsaw szavait?

Rokonszenvezem mind a Fülke, mind a Fűrész főszereplőjével.
Emitt ez a kép. Még régen festettem a diliházban – no nem az a klasszikus fehércsempés, kényszerzubbonyos, beöntéses fajta –, morcosabb koromban, mikor nagyon utáltam a világ nagy részét – a világgal azóta sem békültem ki, csak kicsit máshogy szemlélem.
A képen a Tisztító látható. Felkeresi azokat az embereket melyek romlott részei a világunknak és megszabadítja tőlük.

No igaz, nem egy bonyolult film, de miért is kéne mindennek annak lennie?

Mindenesetre én is gondolkodtam tegnap a film után. Vajon én hol ébrednék, milyen szobában? Milyen szerkezet várna rám és miért?
Legfőbb bűnöm most leginkább az, hogy eltékozlom drága időmet, pedig lassan nyakamban egy érettségi – igaz, ezúttal csak egy tantárgyból –, egy OKJ-s vizsga, és egy plakátterv.
A barátokkal eltöltött idő az egyetlen tán, amit sosem tartok haszontalannak, mégha teljesen haszontalan dolgot is csinálunk. Az valahogy mégis más. Mégis értékesek azok a "haszontalan percek".
Mindenesetre – nehogy én is egy szűk, lerobbant szobában végezzem – holnap meglátogatom régi gimnáziumomat, és felkeresem kedvenc informatikatanáromat, tanácsot kérni a felkészülésre.

Emitt pedig az eredeti SAW rövidfilm: