Karácsonyi készülődés

A mai nap rövid summázása.

Későn felkeltünk, bőségesen megreggeliztünk - szalonna, tojás - majd elindultunk a sarki kiskávézóba, hogy igyunk egy forraltbort. Nevezett hely a "Szendzsó" ahol valami félelmetesen kedvesek és szórakoztatóak a tulajok. Kértünk forraltbort, mire kiderült, hogy épp csak egy fél adag van. Az egyik Zsolt - mert mindkét tulajt így hívják - erre mondta, hogy semmi baj, azt a kicsit szétosztja, felönti vörösborral, felgőzöli és akkor úgy tartalmasabb is lesz. Megkaptuk elviteles pohárba, én kértem még bele egy kis barnacukrot, végül öntött bele mindkettőnknek egy-egy adag pálinkát. Mikor húztam elő a tárcámat, mondta, hogy ő ezért bizony nem fog pénzt kérni, és boldog karácsonyt kívánt nekünk.

Ezután szépen elindultunk a Mechwart fele, hogy nézzünk magunknak karácsonyfát. Ahogy azt Zsolt a pultos megígérte, már úgy a harmadik utcasarkon csúnyán "bekarmoltunk". Mikor odaértünk, megállapítottuk, hogy minden fa csúnya, vagy drága, ezért továbbmentünk, megnézni a kínálatot a Mammut előtt. Ott szépek voltak a fák, kedvesek az eladók, az áraik viszont itt is megborzongattak, néha, mire Tünde elővette a durcás stílusát, és lealkudta az egyiket. Kifizettük, becsomagolták nekünk, majd félretetettük, mert még be kellett ugranunk a plázába - ami így forralt borral egész tűrhető volt. Vettünk magunknak még egy-egy óriásischlert mire kitaláltam, hogy vigyünk egyet a fenyőárusoknak is. Mikor odaadtuk nekik nagyon örültek és ahogy ballagtunk el a fával, visszatekintve még láttuk, ahogy mindketten mosolyogva habzsolnak.

Manapság a Kindertojás

Csak az emlékek szépítik meg, vagy tényleg érdekesebbek voltak régen a játékok Kindertojásban?

Emlékszem, régen voltak frankó lendkerekes autók, fémkatonák benne, sőt optikai játékok is. Persze az ötlettelenséget akkoriban is képesek voltak olyan aljas húzásokkal megoldani a Kindernél, mint például a kirakós – de most komolyan, milyen gyermekgyűlölő alja ember volt aki kitalálta?

Sejrutyutyu

Gondolom páran már láttátok a magyar webet mostanság felforgató videót, vagy ha nem, hát itt az ideje:

Véleménye szinte mindenkinek van róla, ráadásul elég nagy a szórás, hát én is elmondom a magamét:

A klip, a maga sokkoló első hatásával együtt mondhatni fantasztikus. Tetszenek a vágások, a színek, és az egész abszurditása.

Részemről úgy érzem, hogy az egész klipet az alagútban rajkodó srác, és a két para parázó cimborája viszi el a hátán. Mert azok viccesek, dinamikusak.

Aztán megjelenik a képernyőn az énekesnő. Kiszőkített haj, fehér, tépett cipőkanalas farmer, nyakszorítós, és áttetszőcsipkés fehér felső. Ezzel a külsővel, valószínűleg már a kilencvenes években is körberöhögték volna, még egy vidéki pajtadiszkóban is, nemhogy most 2012-ben, egy tök puccos, egész friss képi világú klipben. Aztán ott van még a beszédhibája is, de még nagyobb baj, miként a kamera előtt mozog. Szinte már megsajnálom – még rosszabb; én érzem magam kellemetlenül – ahogy látom, szegény egyszerűen nem érzi jól magát, nem tud mit kezdeni magával, nem tudja, hogy melyik kezével hova mutasson, merre táncoljon. Míg az alagútban rekedt pajtásai vígan hadonásznak, rajoskodnak – komolyan elhiszem róluk, hogy könnyedek, viccesek, hullajó arcok – ő szegény ki van csapva a mozgólépcső előtt tátongó hatalmas űrbe, mint az az utolsó darab hús a hentespult végtelen fehérségének pusztájában, amelyik senkinek sem kell már, mert megbomlott rajta a nyájlon, kicsit megfolyt, és egyébként is az utolsó darab, ezért szánakozva nézünk rá. (...illetve csendben jegyezném meg, hogy szerencsétlen nőre legalább egy pushup-ot adhattak volna, mert ahogy én is gorombaságnak érezném, ha a vékony karjaimat ujjatlan pólóban kéne mutogatnom, valószínűleg ő sem boldog, ahogy a klip vége felé láthatjuk a mélybe bukni a melleit)

Ha rákeresünk az előadó nevére, láthatjuk, hogy ez egy viszonylag új formáció, ám belehallgatva a számaikba, a korombeli egyből visszarepül az általános iskola tornatermi diszkójába – az én esetemben ez úgy 1996-98 mondjuk –, és eszébe jut az ámokfutók, az UFO, Emergency House, Splash, Happy Gang, ‘satöbbi

...és rájön, hogy azok is mennyivel jobbak voltak. Akkor. Régen.

Esti chill

...szóval vettem egy androidos táblát – 10,1"-os példányt, Tega3-mal, szóval nagy a boldogság – és egy kapacitív ceruzát, valamint egy vagon programot hozzá.

Nagy kedvencem lett az Autodesk Sketchbook Pro-ja, és bár elsőre nagyon bárgyú funkciónak tartottam a szimmetrikus rajzolást, rá kellett jönnöm, hogy igencsak jó hasznát veszem. Nem csak a szakdolgozatom ruhaképeinek megrajzolásánál jó, hogy például egy ingnek csupán az egyik felét kell megrajzolom, és tökéletesen szabályos lesz az egész, de hamar felismertem, hogy valami hihetetlenül jó játék, és nem utolsó sorban kitűnő relaxáló hatása van.

Tegnap este az ágyban fekve, egy ilyen született;

Semmi különb,csak jó volt firkálgatni, színezgetni.

Erős

Csak mert Tumblr-en volt egy poszt ami ismét emlékeket csalt elő;

Jól emlékszem, még kis gimista voltam, otthon maradtunk édesapámmal, anyámnak aznap máshol akadt dolga. Kaptunk egy kosár paprikát valami ismerőstől, hogy az milyen finom, meg édes paprika, így apám mondta, hogy "Törpci – igen, ez voltam én – csinálok egy jó kis lecsót ezekből, mit szólsz?"

Vagy fél óra múlva, mikor már nagyjából elkészült édesapám a lecsóval, visszamentem a konyhába. Beléptem és az első sóhaj után, hirtelen nem tudtam levegőt venni, egyszerűen félúton elakadt minden lélegzet, köhögtem, hápogtam, fuldokoltam. Még a levegő is mart. Lassan azért csak megszoktam az ottani légkört – meg picit szellőztettünk is –, aztán leültünk enni. Néma csendben lapátoltuk magunkba a méregerős lecsót vagy 10 percig, aztán felkönyököltünk két kézzel az asztalra, és vörös szemekkel egymásra meredtünk, majd apám megszólalt;

"Jól van Törpci, szerintem együnk most valami mást."

Álommegint

Lassan csak az álmaimról, és a múltamról írok – ha írok. Úgy tűnik, jelenem alig van.

De akkor is. Álmodni különös élmény. Szeretem amikor reggel felkelek, és alig emlékszem valamire, majd egy-egy kép, amit napközben látok felébreszt emlékeket az éjjeli álomból. Akkor is érdekes ez, ha az álom cselekményében magában semmi izgalmas nincs.

Főleg igaz ez, ha az ember tudatára ébred álmában. Ez sokaknál akkor történik, ha valami nagyon szokatlannal találkoznak, és elgondolkodnak, hogy vajon mennyire valószínű az ami épp történik vele – persze ez ritkán következik be; semmi gyanút nem keltett bennem például, hogy az Amazonason keresztültekergő combino-mat kenus törpék támadták meg egyszer. Amikor az ember felismeri, hogy ez teljességgel képtelen, rájön, hogy álmodik.

Ezek a szokatlan események amolyan lehetőségek, hogy észrevegyük; ez nem igaz, ezt álmodom. Ezeket a lehetőségeket persze gyakran elszalasztjuk. Nekem a leggyakoribb például a telefonom. Habár tény, hogy mivel oprendszeres telefonjaim vannak, ezért képesek néha hajmeresztő dolgokra, de az álmokban annál is szokatlanabbul viselkednek. Hiába néz ki máshogy, működik teljesen máshogy, vagy vannak olyan funkciói, melyek nem is léteznek, általában nem tűnik fel.

De ma éjjel máshogy volt. Ha minden igaz, a ráckevei Duna-parton sétáltam, mikor valamiért a telefonom után nyúltam a zsebembe. Elővettem, és nagyon meglepődtem, mert teljesen más alakja volt. Kicsi, lekerekített sarkú, szögletes fekete púderdobozra hasonlított, épp hogy kitöltötte a tenyerem. Olyan erősen szokatlan volt a fogása, hogy tán itt kezdtem magamhoz térni. Gombok nem voltak rajta. Meg is lepődtem, hogy vajon hogyan használom – látszólag nem érintőpaneles volt. Végül rájöttem, hogy kicsúsztatható billentyűzete van, mikor eszembe jutott, hogy hiszen nekem sosem volt olyan mobilom. Ráeszméltem, hogy álmodom.

Szokás szerint a repüléssel, lebegéssel próbálkoztam. Ki tudja miért, mindig erre vágyom ilyenkor ahelyett, hogy valami hasznosat csinálnék – azt olvastam, hogy az ember álmában tudja legjobban megoldani a problémáit. Repülni viszont nagyon nehéz. Mindig csak pár méter magasságig emelkedtem, majd szépen lassan süllyedni kezdtem. Majd megpillantottam valamit a vízben, mire ruhástól belegázoltam a Dunába, tudván, hogy az álombéli ruháimnak úgyis mindegy.

Értelme az egésznek légyegében nem volt, de szórakoztatott.

Álmodjatok ti is sokat, jót.

Ezmi?

Kezdek már kiöregedni a népnevelő szerepből, egyre többször hagyom rá az idiótákra a saját elmeállapotuk destruktív hatását – egészen addig, míg rám nem kényszerítik.

Tényleg, már nem szólok senkire se rá, csak hagyjanak békén. De tegnap láttunk egy esetet Tündével, amire biztos beszóltunk volna, ha nem az út túloldaláról látjuk;

Egy – feltehetően – hajléktalan férfi két kezével és maradék egy lábával hajtotta előre a tolószékét a járdán, minden láblendítés után korrigálva az irányát, mire egy hátulról jövő, fülében fülhallgatót hordó, kopasznyakú montis LECSENGETTE a járdán.

Amúgy is agyvérzés kerülget, mikor sétálok – vagy sétálunk – a járdán, és hátulról megy a csilingelés. Aztán mikor megmondom neki, hogy hol kéne menni, akkor felhördül, hogy "jaistenem, dehogy, hát ott, hát megőrültem, hát ELÜTIK!"

Tudom, hogy nagyon MK-idegen a hozzáállásom, de akkor inkább ne is tekerjen az az idióta, aki nem tud az úton menni, járdán viszont nekiáll csilingelni, mert azért mégis siet.

Szufla

Mindenhonnan hallom, ahogy az emberek panaszkodnak, hogy a mai telefonok ilyen, meg olyan gyorsan lemerülnek, bezzeg a régen!

Most már lassan két hónapja, hogy megvan a céges telefonom, így a régi ZTE Blade-em erőst háttérbe szorult. Velem van mindig, de ki van kapcsolva a 3G, a wifi, a mobilnet, nincs szinkronizálás, nincs olvasgatás, nincs engribörc, sem káttöróp, csak reggeli ébresztés, néha sms, illetve lényegretörő beszélgetés. Mint régen az 5110-essel – habár azon néha kígyóztam, mikor édesapám odaadta, hogy merítsem.

A fent vázolt állapotok mellett van picivel a harmada felett az akkuszint úgy, hogy már vagy hat napja nem kapott enni.

Bírják most is, csak többet használjuk őket.